Ludas Matyi, 1992 (48. évfolyam, 1-53. szám)
1992-11-25 / 48. szám
A HATTYÚNYAKÚ GÖRÉNY Révai József és Aczél György uralkodása idején tökéletesen beigazolódott, hogy a kultúrpolitika olyan képtelen, de taszító tünemény, mint a hattyú és görény kereszteződése. Nemrég hallottam egy igaz történetet egy kiváló író özvegyétől, mely történet jól példázza, hogyan működött a híres három „T” a gyakorlatban a tűrő, tiltó és támogató Aczél György. A kiváló író a nyolcvanas évek közepén hunyt el, tekintély és köztisztelet övezte. Ez az időszak már a puha diktatúra legpuhább s egyben letűnő szakasza volt, Aczél Györgynek már nem volt tényleges hatalmi funkciója - legalábbis így tudtuk-éreztük mi a hierarchia alján tevékenykedő írók, szerkesztők, egyre nyíltabban szólva és egyre nagyobb biztonságban érezvén magunkat, hiszen a pluralizmus, a vélemények sokfélesége már a nagypolitikában is egyre jobban megjelent. Elnézést a hosszadalmas bevezetőért, de hála Istennek, a letűnt kor oly távolinak tetszik, s oly kisszerűnek a maga zsarnokságában, hogy körülményei némi magyarázatra szorulnak. Meghalt az író, s a rettegett „barát” már másnap megjelent, saját maga vezette, kedvenc, zöld Mercedesén, néhány zord küllemű elvtárssal. Utóbbiak némán munkához láttak, készülékeikkel végigtapogatták a falakat, a hatalmas könyvespolcokat, és elkezdték itt-ott felfeszegetni a parkettát. Az özvegy rémült kérdésére Aczél így válaszolt: - Biztosan maradt utána valami nagy érték. Például arany. Itt kell lennie. De nem találtak semmit. Aczél elvtárs vaníliaszín öltönyében személyesen mászott fel a padlásra, lerámolták az összes régi újságot, kéziratot. Talán még a kéménybe is benézett, mert csupa piszok, por és korom volt tetőtől talpig. De minden hiába - sehol semmi. Jobb híján összeszedték a kiváló író levelezését, melyben a nagyhatalmú kultúrpolitikus sűrűn szerepelt. Elvittek egy eredeti Mikszáth-kéziratot, melyet a nagy palóc Jókairól írt. - De hát ez felháborító! - kapkodtam levegő után. - Hát ezt lehetett...? - Lehetett. Aczél kilátásba helyezte, hogy elveteti a lakást, ha nem tetszik valami. Különben a leveleket az uram ráhagyta - tudta, hogy addig úgysem lenne nyugtom, amíg nálam vannak. Csak az a Mikszáth-regény... azt sajnálom. Ahhoz nem volt joga - mondta az özvegy szomorúan, majd kicsit felderült az arca. - De azért egy kis örömem is volt. Nem indult be az a zöld Mercedes, akárhogy próbálkoztak. Tudom, ide most valami zárópoén kellene, talán telnék is a szuflámból, de igazából még nem lehet, nem szabad nevetni ezeken a dolgokon. Ahhoz még túl közel vannak. Ez a hattyúnyakú görény búcsúztatása. A kézi vezérlésű kultúrpolitikáé. Tanulság persze több is adódik, írótársaim! Ne levelezzetek politikusokkal! Ne keltsetek olyan illúziót, hogy utánatok tetemes mennyiségű vagyon marad. A magam részéről mindezt garantálhatom. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER A ROCK-TANSZÉKEN -Állj a sarokba! Már megint Beethovent énekeltél a nagyszünetben! OLVASAT... -Apuka, mi az az „olvasat”? - kérdi tízéves kislányom. -Olvasat?... Miért kérded? - Benne van az újságban, hogy bemutatják a Hamletet, a rendező olvasatában. -Aha!... Az olvasat az „olvasni” igéből, vagy az „olvasás” főnévi igenévből származó szóalakzat, olyan, mint: dolgozat, piszkozat, gyalázat. -Apu, ha én elolvasom a „Van egy török Mehemed”-et, az is olvasat? - Nem! Az olvasás. Gyermek nem tud olvasatosan olvasni, csak a felnőtt. Illetve, némelyik felnőtt. -Gyerek miért nem? - Mert még tiszta a feje. -Apu, magyarázd el, hogy olvas a rendező úr olvasatosan? -Kissé bonyolultan. Egyik szemével a sorokat böngészi, a másikkal a saját előítéleteit és rögeszméit. Egyszerre olvas a könyvből, és a maga agytekervényeiből. A kettőt összekutyulja, és így a kobakjában kialakul valami új, a darabtól idegen gondolattorz, amit beleerőszakol a színdarabba. - Meghamisítja a darabot? - Igen. - Jújj, akkor kikap a kritikustól! - Ha a kritikusnak is „olvasatos” a természete, akkor még meg is dicséri érte... - Nahát!... Apu, mondj egy példát az „olvasatra”. -Egy példát?... Elszavalom neked az egyik legszebb verset, „olvasatosan”. Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma, (saját olvasatomban.) Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, stb... stb... stb... ...Vén legyen mint a nagyapám, és tüzes, mint ifjú babám! Vigyázz, Giziké, most jön az „olvasat”. Bekopognak az ablakon. „Ne zúgjatok olyan nagyon, Isten áldja meg kendteket, Szegény édesanyám beteg”. „Ördög bújjék az anyádba, Te pedig menj a pokolba! Húzd rá cigány csak azért is, Ha mindjárt az ingemért is”. Megint jőnek, kopogtatnak, „Csendesebben vigadjanak. Azt üzeni az uraság, Mert lefeküdt, alunni vágy!” Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Végét vetik a zenének, S hazamennek a legények... Kislányom tágrameredt szemmel hallgatta olvasatomat, és sírás hangon megszólalt: - Hű, de rusnya lett ez a gyönyörű vers, apuka! - Na, látod, gyermekem! Hát ez az „olvasat”. KÖRMENDI JÁNOS 5