Ludas Matyi, 1993 (49. évfolyam, 1-52. szám)

1993-03-17 / 11. szám

ÁRVEREZIK A KADAR-HAGYATÉKOT - Első tétel: egy eladósodott ország, kikiáltási ár... - Megértem magát, az én férjem sem bonta­kozhatott ki a Kádár-korszakban. AZ ÍNYENC -Tudod, nekem arra a kis mokány hokedlira fáj a fogam, amin az öreg annyira szeretett grízes tésztát enni. NYELVTÖRVÉNY FEKETE GYULA: A LEVES ÍZE Van egy ország, jóval innen a Kásahegyen - egyszóval nincs nagyon messze. Igazán nem élnek rosszul az emberek ebben az országban, mégis sokat panaszkodnak, sokat háborognak. Ha megkérdezik őket, mi a panaszuk, előbb-utóbb mindegyik odajut: - Nincs íze a levesnek! - Mostanában nem lehet minálunk egy jó levest enni... Ha valaki elkezdi, dől belőlük: - Szegény édesanyám valamikor milyen jó leve­seket főzött! - Nagymama, igen!... Az volt a leves! -Az ám! Húsleves csigatésztával! Bableves füstölt csülökkel! -Krumplileves... gulyásleves... lebbencs... meggycibere!... Csak kimondom, és összefut a számban a nyál... Én nem tudom, mi van ezekkel a mai levesekkel... Senki sem tudta okát adni, hová lett a leves íze. Nemrégiben egy szemfüles riporter elhatározta, hogy ő pedig a végére jár. Hová sikkasztották el a leves ízét, kik sikkasztották el - kideríti. Nyakába vette a magnót meg az országot, sokáig járt-kelt, szimatolt, végtére eljutott a királyi udvarba. Sorra kérdezett mindenkit, megkérdezte a ki­rályt is. De az sem mondott egyebet, csak annyit, hogy a leves neki sem ízlik. Utoljára a főszakácsot fogta vallatóra a szemfü­les riporter. Hímezett-hámozott a főszakács eleinte. De aztán csak-csak megtört, és mindent bevallott. Régen történt az a dolog, még nem is a király uralkodott, még nem is az apja, hanem a nagyapja. S azon a napon történt, amikor őt felfogadták kuktának. Nem volt még járatos a konyhán, de nagyon szeretett volna segíteni. Amikor észrevette az asztal alatt a szép porcelán levesestálat, föltette az asztal­ra, mert úgy gondolta, hogy inkább ott van annak a helye, az asztalon. A nagy sietségben, kapkodás­ban azután ezt a tálat vitték be a király fényűzően megterített asztalára. Igen előkelő főúri társaság vacsorázott aznap este vendégségben a királynál. Bizony, azt lidérces álmában sem gondolhatta senki, mit tálaltak fel a király elé! (Az akkori főszakács készítette oda mindennap az asztal alá egy levesestálba a mosogatóvizet, s beledobált szalonnabőrt, kenyérdarabot, rágós cubákokat s egyéb konyhai hulladékot is - két disznót hizlalt otthon a háztájiban a főszakács.) -Csodálatos!... Hát ez a leves csodálatos! - kiáltott fel odabenn a díszes asztalnál egy igen előkelő hölgy. Versengve dicsérte a levest az asztal körül a főúri társaság: - Micsoda ízek! - Ilyet még soha... még soha nem ettem ilyet! - Felséges uram, főnyeremény ez a szakács! Az öreg király kedvetlenül kóstolgatta az elébe tálalt löttyöt, és szomorúan arra gondolt: lám, ez is az öregkorral jár. Kopnak, tompulnak az ember érzékszervei, elbizonytalanodik az ízlése: íme, hát a legjobb ízeket sem érzi már... Akkor adta ki a parancsot az öreg király a főszakácsnak: ezután mindennap ilyen levest főz­zön! Ha egyszer ilyen jó ez a leves, ha ennyire dicsérik s neki nem ízlik, akkor őbenne a hiba. És ha idáig ő a rosszat szokta meg, majd megszokja a jót is. Az nem való, hogy egy királynak elmaradott legyen az ízlése. Ennyiből is kitetszik: öreg létére modern gondolkozású király volt. Hát ennyi az újmódi leves hiteles története. 5

Next