Lyukasóra, 1996 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1996-10-01 / 10. szám
Losonci Gábor: Kékesfekete tavaszi estén találkoztak először, a Kálvin tér kékesfehér aluljárójában. Kilenc órakor Bólek nyugodtan, vészjóslóan emelkedett föl a mozgólépcsőn a föld gyomrából, hosszú, vajszín belga ballonkabátban, fegyvertelenül. Lélek a Ráday utcai feljáró falának takarásából figyelte egy percig, aztán sarkon fordult, és elment, mint aki rendőrt lát. Bólek nyugodtan, vajszínűen várt. Lélek negyedóra múlva óvakodott vissza, miután elintézett pár telefont, megszervezte védelmét, és egyik emberével felderítette a terepet. A Mimóza presszóban ült le a személyes biztonságot nagyra értékelő két férfiú. Lélek kólát ivott, és sötétzölden méregette társát méregdrága napszemüvege mögül. Bólék kávét rendelt, mellé megivott két konyakot, sárga tekintetét olykor végigjáratta az eszpresszó közönségén. Idegesség csak akkor látszott rajta, ha elállta valaki az utat, amely L alakban vezetett az asztalok között a mellékhelyiség, a vészkijárat felé, vagy ha autóbusz érkezett a szemközti könyvtár előtti megállóba, s emiatt átmenetileg nem tarthatta szemmel a gyalogosokat a túloldali járdán. Egy óra múlva egyezségre jutottak. Lélek a számláját kérte, fizetett és ment. Az utcán jobbra fordult, átment néhány átjáróházon, megkerült több háztömböt. Belék ült még két percet, aztán szintén fizetett. Az utcán balra fordult. Fölszállt egy villamosra, egy megálló után leszállt, felszállt egy autóbuszra az ellenkező irányban. Ezzel két megállót tett meg. Amikor Lélek megérkezett metálkék BMW-jéhez, akkor ért oda Bólék szénfekete Ford GTI-jéhez. A kormánynál mindkét autóban egy-egy szőke csoda várakozott idegesen dohányozva, barna combjukon aranyos pihék, ölükben mobil telefon. Egymástól néhány utcányira, a két férfiú egyszerre szállt autóba. - Indíts! - mondták. A szőke csodák kiengedték a kuplungot, a kocsik kilendültek a forgalomba és elcikáztak, az egyik észak, a másik kelet felé nyugatra már együtt indultak, közös kocsiban. A BMW-t otthon hagyták. Ugyancsak otthon maradtak a szőke csodák, biztosítani. Bólek a legnagyobb forgalmú határállomáson szeretett volna átmenni. Lelek kisebb, eldugottabb átkelőhelyet javasolt. Az utóbbi mellett döntöttek, mert Lélek szőke csodájának családja a közelben lakott. Családi körben, beüvegezett verandán ebédeltek, fejük fölött vadszőlő fürtjei szűrték a fényt. Ebéd után beültek a szénfekete GTI-be, és Bólék vezetésével nekivágtak a határnak. A Zoli feliratú jelzőtáblánál kiszellőztették a kocsit, kikészítették útlevelüket, Bólek levette zokniját, Lélek pedig romantikus zongoraetűdöket helyezett a CD-be. A vámos már messziről integetett. Vörös, szeplős ember, kicsi, potrohos, barkót viselt. Megnézte az útleveleket, aztán valutakiviteli engedélyt kért. Ekkor derült ki, hogy Bólék nem ismeri ezt a fogalmat. A vámos még kétszer elismételte a szót, hatalmas, kövér papagájként, aki mindenre ezt mondja. Bólék csak a fejét rázta. A vámos ravaszul valutája mennyisége felől érdeklődött. Hanem Bólék is tudta, mi az a keresztkérdés. Mennyi lehet? Lelek nem szólt, csak beleolvadt az üléshuzatba, mint kaméleon az aljnövényzetbe. Mire a finánc elmondta, mennyi valuta lehet Beleknél, Lelek már alig volt látható. A vámos most motozásra szólította Bóleket. A visszapillantó tükörben találkozott egy sárga és egy zöld tekintet. Szó nem esett. Félreálltak az autóval, hogy ne akadályozzák a többi bűnözőt a határ zavartalan átlépésében, aztán a két férfiú kiszállt és a vámházba lépett. Bólek átnyújtotta táskáját, a fapadra ült. Rágyújtott. Lélek, aki ellen nem merült föl gyanú, szintén a fapadra ült, és lelkiállapotát a fal zöld olajfestékéhez igazítva hamarosan ismét alig volt látható. A táskából semmi terhelő nem került elő, a zsebekből sem. Hol volt, honnan kerülhetett volna elő terhelő, ezt a vám embere nem tudta, és ebből az elbeszélésből nem is fogja megtudni. A kapott tárcából azonban minden nehézség nélkül előkerült kilencszáznegyven márka és húszezer magyar forint. A következő négy és fél órában jegyzőkönyvet vettek fel, hiába protestált Bólék, hogy a saját pénzét magántulajdonának tekinti, és mint fizetőeszközt tartja magánál. A vámos a fejét rázta, majd kigombolta zubbonyát. Hasán szürke gyapjúkardigán feszült, amit biztosan a felesége kötött neki, megfázás ellen. Az írógéphez ült. Sok volt az űrlap, még több a rubrika, sok a javítgatás, kifestés, fordított indigó, sok a billentyű az írógépen, a keresgélés, pötyögtetés, piszkozat. Alkonyodott, mire Bólék aláírhatta a papírokat. Futott kezében a toll sebesen, csak akkor állt meg, amikor a vámos az utolsó űrlapra mutatott, és megkérte, írja alá, hogy nem bántalmazták, erőszakot a vizsgálat folyamán nem alkalmaztak. Bólék fölnézett, sárga pillantását a vámos szemébe fúrta, mélán megnyalta szája szélét, aztán csöndesen annyit mondott: - Azt adja meg magának az Úristen! A vámos keze a kardigán középső gombjára tévedt, ott matatott, azt csavargatta zavartan. Mentegetőzött: a törvényt nem ő alkotta, jövőre amúgy is megváltozik minden, konvertibilis lesz a forint. Addig muszáj neki megküldenie az aktákat a vámhatóságnak, ahonnan majd az ügyészségre továbbítják, vádemelési javaslattal. A pénzt le kell foglalnia. Higgyék el, ő sajnálja a dolgot a legjobban. Bólek elnyomta negyvenedik cigarettáját, fölállt. - Ne engem sajnáljon - mondta -, hanem szégyellje magát. Visszaültek a kocsiba, átkeltek a határon. Az erdei úton elővették a haskát meg a gonzálezt, szívtak, szippantottak. Lélek heavy metált helyezett a CD-be, de mielőtt a zene felcsendült, megjegyzést fűzött a délutánhoz. - Barom - mondta általában. SA GTI fekete párducként száguldott Bécs felé.ötétedés után értek a császárvárosba. Loleknek randevúja lett volna délután, de a türelmetlen fél nem várt négy órát a megbeszélt helyen. Bólék fölkeresett egy éjjel- Lélek és Bólék 26