Lyukasóra, 2000 (9. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7. szám
Pósa Zoltán Is a Gutenberg galaxis végnapjairól hallok, vagy olvasok hicet nunc, paradox módon elönt valami látszólag abszolút inaktuális és irracionális, ám annál parttalanabb bizakodás. Ahogy Jókai Mór Az új földesúr című regényének megrögzött, öreg, negyvennyolcas örök kuruc hősét, az öreg Garamvölgyi Ádámot is akkor kelti új életre mintegy főnixmadárként a tettvágy, amikor a passzív rezisztenciába dermedt haza helyzete a legreménytelenebbnek látszik. A medve is akkor jő elő barlangjából, amikor zordon szelek süvítenek, hófúvás homályosítja már-már hályogossá tekintetünket, s úgy véljük, a velőt is megfagyasztja csontjainkban Isten hidege. A tél, akár az internacionalista és a globalista önkényuralom, akkor mutatja magát legördögibbnek, amikor fogytán az ereje. Mert igaz, hogy a szocializmusban a látszat-prosperitás velejéig hamis orgiája dúlt. A tálentumok fényösvényére kiválasztott számosak közül viszonylag igen kevesen értek elhivatottá. A kiadhatóság szűk mezsgyéi közé szorítottan kevés volt az Ady szellemében fogant becsületes, igaz ének. Ám mégis, az 1956-os forradalom és szabadságharc véres megtorlása után, amikor a hatalom a világ írói, gondolkodói közvéleményének nyomására némiképp visszahőkölt saját-békeidőben páratlan - kegyetlenségétől, a választott kevesek révén föltámadt a magyar irodalomban az intranzigens tehetségeknek egy új aranykora, amely elsöpörte a szocreált, a világtörténelem legsötétebb diktatúrájának hamis költészetét. Íróink az emberi lét metafizikai paramétereit is keresték a világegyetemben, s a magyar irodalom régi hírét, nevét, dicsőségét is újrafényezték itthon, s a világ minden szegletén. Sziszifuszi kitartással küzdöttek az élet és a halál két pólusa közé szorított emberi élet magasabb értelméért, csak azért is hitet sugározva az Atyában, a világot öröklétre váltó Istenfiúban, a mindenkor vigasztaló Szent Lélekben, s a képükre teremtett ember méltóságában. Pilinszky apokrif evangélium-univerzuma, Nagy László és Juhász meg a nyelvteremtő gléniusza, Kormos borisviani parigot, mosonszentmiklósi, lébényi tájnyelvet szintézisbe hozó népi szürrealizmusa, Gyurkovics istenkeresés és istenbizonyosság végletei között vergődő fény-szimfóniái, a szintézisteremtő Hernádi Péntek lépcsőin szorongó, saját látszat-megválthatatlanságuknak Rubiconján átlendülő dafkehősei, Szakonyi pasztell-finomálom fátyolba burkolt, Lázár Ervin elementáris, magyar nyelvi ős-televényből fakadt постеvellaköltészete, Csurka István robusztus és hajszálfinom no- rvellaművészi és drámateremtő eleganciája, Sánta Ferenc költetői és posztmodern parabolizmusa, Kiss Dénes tragédialátón játékos egyetemes humora és nemzetféltése, Jókai Anna kegyetlenül pontos és angyalian letisztult notórius értelemkeresése, a népi szürrealista Fábián László intranzigensen magyar avantgárd prózája, Kolozsvári Papp László regényfilozófiája, Dobai gigászi tüdővel égre kiáltott próza- és versmondatai, Temesi elemi erejű újrealista posztmodernizmusa, Sebeők János szervesen szürrealista, táltosi prófétizmusa és mások - Kárpáti Kamil, Csillag Tibor, Tóth Bálint, Czegő Zoltán, Székely Dezső, Tollas Tibor, Szalay Károly, Szepesi Attila, Veress Miklós, Dippold Pál, Kiss Irén, Pardi Anna, Utassy József, Kiss Benedek, Bisztray Ádám; fiatalok: Koppány Zsolt, Bodnár Dániel, Csontos János, Parcsami Gábor, Végh Attila stb. emberközpontúak és nemzetféltők - létrehoztak egy olyan értékkészletet, amelyből a valódi gyöngyfényre rezzenékeny szépséghalász majd egykor rekonstruálhatja a csupán ideig-óráig elsikkasztható ezredvégi magyar irodalmat. Ám aztán föltámadt valami a hetvenes évek közepén. A személytelenség, a globalizmus, a relativizmus önkisebbítő démona, amely a művészetekben is tagadja az eredetiséget, a magyar nemzet iránti hűséget és elkötelezettséget. Az egyre gyöngülő, bizonytalanodó moszkovita hatalom ráébredt, hogy a globalizáció és az internacionalizmus nemhogy ellenségei lennének egymásnak, hanem egy tőről fakadnak. Édes testvérek. A globalizáció a szocreálnál modernebb, tartósabb és hatásosabb eszközt teremtett a liberalizálódott szocialista diktatúra agóniájának meghosszabbításához. És ma is kiválóan alkalmas hamis kádárista nosztalgiák, az emberarcú, az engedékeny szocializmus legendájának újjáélesztésére. A valódi magyar irodalom hetvenes években elkezdett detronizálásával, a személytelenség és a hazátlanság higanyszürke bálványának megjelenésével szinte egy időben tetőzött az Amerikából importált globális, vizuális olvasástanítás negatív hatása, amely funkcionális analfabéták tömegeit termelte ki Magyarországon. S a nyolcvanas években teljes intenzitással reánk zúdult a legprimitívebb videókultúra az amerikai „égi csatornákból" és a gombamódra elszaporodott videókölcsönzőkből. Még ki sem heverhettük az újsütetű horror, thriller, akció-, pszeudo-scifi szellemi gyarmatosításának többfrontos invázióját, a kilencvenes években berobbant az Internet. Ezek az új médiumok a huszonegyedik századi lét szerves együttjárói. Meg kellene tanulnunk velük bölcs mértékletességgel együtt élni. Ugyanis, ha nem tudjuk kezelni őket úgy, hogy ők szolgáljanak minket, s ne mi legyünk az új technokrácia mini és maxi bálványainak rabszolgái, valóban a sátán hajlékává válnak. A sátán azt ígéri, hogy elhozza nekünk a nagyvilágot, ehelyett eltüntet bennünket a saját kis világunkból, s családunktól, hazánktól megfosztott személytelen robotgépekké silányít bennünket. A személytelenség nem más, mint Belzebub birodalmának lidérclángja. Magyarán: érzésem szerint a Gutenberg galaxis látványos hanyatlásának rémképét az újbolsevista neo-internacionalizmus, a globalizmus, a tévécsatornák, a videó-őrület, a multiplexláz, az Internet negatív hatásmechanizmusainak együttes tetőzése hozta az egykori szocialista blokk országaira. Talán soha nem látszott oly reálisnak a könyv, az irodalom halálának horror-álma, mint ma, amikor az internacionalista-globalista személytelenség minden apokalipszis-lovasa együtt ront reánk. És mégis. Emlékezzünk. Hermész Triszmegisztosz, minden bölcsességek atyja időszámításunk előtt tizenkét évezreddel írta meg szent könyveit, amelyek rejtélyes módon eltűntek, majd újra előkerültek. Ki tudja, talán már túlélték több száz, azóta alásüllyedt atlantiszi civilizáció önként vállalt komputerizálódását és videórabszolgaságát. Hermész könyveinek végső tanulsága is hirdeti nekünk a reményt: „Minden, amit a földön tesznek vagy mondanak, a magasságokból veszi eredetét, ahonnan az összes lényeges tulajdonság szétárad mérték és egyensúly szerint, így semmi sincs, ami nem fentről származik, és nem oda tér vissza." A Sátánt csak akkor győzhetjük le, ha tesszük a dolgunkat és makacs megszállottsággal írjuk Hermész örökérvényű epopeia-folyamának reánk szabott fejezetét. József Attilával szólva: „...ez a mi munkánk, és nem is kevés".