Lyukasóra, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
Látták, hogy nagyon érdekel a tenger, sok mindent külön is tanultam hozzá, és megkérdezték, hogy van-e kedvem egy vitorlásra elmenni matróznak. Nem tudtam, mekkora hajóról van szó, és mikor megtudtam, hogy tizenhárom méteres, féltem, hogy miképp fogok a feladattal megbirkózni. Az iskolában úgy tanítottak, hogy a vitorlás hajó az nem hajó, azon át kell gázolni. Én ezt már a kenuban éreztem, hogy a velem szemben jövő hajó észre sem vesz. Vagy elmegyek előtte, vagy átmegy rajtam. Mérlegeltem, és úgy döntöttem, hogy ha vitorlás, akkor az még merészebb is. Nem egyedül voltam. Egy gépész, egy hajóvezető és a tulajdonos volt még ott. Megérkeztem 20 évesen a hajóra. Nagyon megfogott a közeg, hogy kiteszem a kezemet és megérinthetem a vizet. Közel kerülök a tengerhez. Érzem a víz szagát, a széllel együtt haladok. Amikor az iskolában rájött, hogy nem ezt akarta, tanácsot kért? - Nem. Elfogadtam. Leültem a kedvenc tanárommal, csak vele tudtam beszélni ezekről. Ő látta rajtam, hogy másképp állok még a rajzoláshoz is. Mindig odavittem neki a rajzot, hogy látok rajta egy hibát, de ha radírozok, rosszabb lesz, és inkább elkezdtem újra. - Voltak barátai? - Akkor két barátom volt, akik ugyanebben a helyzetben voltak, velük beszélgettem erről, de elég felületesen. Hiszen nekem már volt egy elképzelésem, ha nem is kapok itt olyan képzést, amilyet én szeretnék, de mégis elég lehet a főiskolához. Elmentem egyetemre, fel is vettek, közlekedésmérnöki szakra, de pont akkor indult az akadémiai képzés a technikumban, és a hajózás kedvéért otthagytam az egyetemet. Még kellett két papír ahhoz, hogy a világ bármely részén hajózhatok, én ezt kihívásnak éreztem, és be akartam fejezni. Nem tudtam a lehetőségre nemet mondani. - Kialakulhat a tengeren a barátság? - Nem. Most, amikor már hajót vezetek, turistákat viszek, látom, hogy ha két barát lejön a tengerre, nem tudnak együttműködni. És a látottak alapján tudatosan nem kerestem a barátságot a vendégekkel, a tulajdonosokkal. A távolságtartás bennem van. De úgy érzem, nincs is rá szükségem. - És szerelem? - A nagy szerelem a hajózás, a tenger. Ezt föláldozza az ember a megfogható szerelemért. Mindig egy szenvedés, hogy melyiket akarom jobban. Egy társat vagy a hajózást. Egyszer az egyik utasomba szerelmes lettem nyáron, aztán ősszel, télen együtt voltunk és tavasszal a hajózást választottam. - Mit érez, amikor a tengeren van? - A tengerrel vagyok. Bizonyos ideig meg lehet lovagolni a tengert. Azt mondani, hogy szembe fordulok a természettel, de ez csak pillanatnyi idő lehet. A tenger adja meg a ritmust, mint egy zenekarban. Nem lehet szólót játszani. -Az elmúlt hét év alatt volt olyan érzése, hogy fél? - Igen. - És amikor félt, mire gondolt? - Mire? Ez érdekes lesz. Elmondtam a Miatyánkot. - Tudja? - Igen. Éppen kint voltam szolgálatban, amikor nagyon rossz idő kerekedett az olasz partoknál, Szardíniánál, már keresett minket az olasz parti őrség is, de ennek ellenére kidobtak, mint fiatal gyereket. Kétezer méteres vízmélységnél hajóztunk - ebbe nem is szabad belegondolni, hogy milyen mély, akkor az ember még jobban fél. Felkorbácsolta a víz a hullámokat, mert a víz nem tudott terjeszkedni, csak fölfele. A hullám felső részéig ért a hajó. Három ilyen hullám volt. A reakcióm annyi, hogy kikapcsoltam a robotkormányt, és manuálisan vezettem. Tudtam, ha a hullámon elkezdek lovagolni, széttörik a hajó. Az elején elmondtam a Miatyánkot, amikor hallottam, hogy gyorsvonatként jön mögöttünk a hullám, és amikor vége lett, megköszöntem. - Kinek? - Akinek elmondtam a Miatyánkot. Hogy ki, azt nem tudom. Talán egy személy. - A vihar alatt is szerette a tengert? - Akkor haragudtam rá. - Valószínűnek tartom, hogy látott olyan embert, aki vízbefúlt. -Igen. - Milyen érzés volt látni? - Ez a munkával járó látvány. Előtte öt-tíz perccel még beszélgettünk, utána csak azt láttam, hogy egy élettelen darab lett. Nem szól vissza. Nem, azért, mert alszik. Ez nagyon nehéz. Ha valakinek segíteni akartam, talán neki akartam volna legjobban segíteni. Hogy ezt ne tegye, hogy egy darab tárgy lesz. Utólag sok mindenre gondoltam, de akkor nem. Mindent félretettem, mert ilyenkor az jár csak a fejemben, hogy mi a feladatom egy ilyen balesetnél. Ebben a helyzetben, úgy hiszem, csak a feladatnak szabad működnie. Nem hittem el, hogy vissza tudom hozni, csak próbálkoztam, én is és mindenki, amit csak lehetett. - A nagymamája mit szólt ahhoz, hogy hajós lesz? - Valamiféle misztikuma van a tengernek. Nagyon féltett. Sőt annak idején nem is mertem neki elmondani azt: lépéseket tettem, hogy a tengerre kerüljek, ő úgy gondolta, hogy amikor én hajóztam a Balatonon vagy a Dunán, ott is maradok majd. Tudtam, hogy a szívével nagy beteg, nem mertem kitenni ennek. A szárazföldön vannak barátai? - Olyan szinten, hogy havonta találkozunk. Egyszer-kétszer telefonálgatunk egymásnak, de nem volt, és nincsen szoros barátom. - Édesanyja? - Nem. Ő sem barátom. Emlékszem, úgy 8-9 éves koromban az iskolában anyák napi rendezvény volt. A színpadon álltam, lent rengeteg felnőtt, megláttam a mamámat és belesültem a versbe. Ez olyan mély nyomott hagyott benne nem, hogy a kapcsolatom kezdett szakadstdozni az emberekkel, és édesanyámmal se vált szorossá. -Mi az elképzelése ember és ember közötti kapcsolatról? - Az ember és ember közötti kapcsolatot nem is kerestem, mert féltem, hogy belesülök. Erről még nem meséltem senkinek. Annak idején, mikor édesapámmal jártuk a természetet, nem volt ilyen félelmem, hiszen a fák, a nap, a fű és az állatok voltak, a személyek eltűntek. Az ember azért szereti a természetet, mert azzal közelebbi viszonyban meri érezni magát?