Lyukasóra, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)

2001-10-01 / 10. szám

Látták, hogy nagyon érdekel a tenger, sok mindent külön is tanultam hozzá, és megkérdezték, hogy van-e kedvem egy vitorlásra elmenni matróznak. Nem tudtam, mekkora hajóról van szó, és mi­kor megtudtam, hogy tizenhárom méte­res, féltem, hogy miképp fogok a fel­adattal megbirkózni. Az iskolában úgy tanítottak, hogy a vitorlás hajó az nem hajó, azon át kell gázolni. Én ezt már a kenuban éreztem, hogy a velem szem­ben jövő hajó észre sem vesz. Vagy elme­gyek előtte, vagy átmegy rajtam. Mérle­geltem, és úgy döntöttem, hogy ha vitor­lás, akkor az még merészebb is. Nem egyedül voltam. Egy gépész, egy hajó­­vezető és a tulajdonos volt még ott. Meg­érkeztem 20 évesen a hajóra. Nagyon megfogott a közeg, hogy kiteszem a ke­zemet és megérinthetem a vizet. Közel kerülök a tengerhez. Érzem a víz szagát, a széllel együtt haladok.­­ Amikor az iskolában rájött, hogy nem ezt akarta, tanácsot kért? - Nem. Elfogadtam. Leültem a ked­venc tanárommal, csak vele tudtam be­szélni ezekről. Ő látta rajtam, hogy más­képp állok még a rajzoláshoz is. Mindig odavittem neki a rajzot, hogy látok rajta egy hibát, de ha radírozok, rosszabb lesz, és inkább elkezdtem újra. - Voltak barátai? - Akkor két barátom volt, akik ugyanebben a helyzetben voltak, velük beszélgettem erről, de elég felületesen. Hiszen nekem már volt egy elképzelé­sem, ha nem is kapok itt olyan képzést, amilyet én szeretnék, de mégis elég lehet a főiskolához. Elmentem egyetemre, fel is vettek, közlekedésmérnöki szakra, de pont akkor indult az akadémiai képzés a technikumban, és a hajózás kedvéért otthagytam az egyetemet. Még kellett két papír ahhoz, hogy a világ bármely részén hajózhatok, én ezt kihívásnak éreztem, és be akartam fejezni. Nem tud­tam a lehetőségre nemet mondani. - Kialakulhat a tengeren a barátság? - Nem. Most, amikor már hajót veze­tek, turistákat viszek, látom, hogy ha két barát lejön a tengerre, nem tudnak együttműködni. És a látottak alapján tu­datosan nem kerestem a barátságot a vendégekkel, a tulajdonosokkal. A tá­volságtartás bennem van. De úgy ér­zem, nincs is rá szükségem. - És szerelem? - A nagy szerelem a hajózás, a tenger. Ezt föláldozza az ember a megfogható szerelemért. Mindig egy szenvedés, hogy melyiket akarom jobban. Egy tár­sat vagy a hajózást. Egyszer az egyik utasomba szerelmes lettem nyáron, az­tán ősszel, télen együtt voltunk és tavas­­­szal a hajózást választottam. - Mit érez, amikor a tengeren van? - A tengerrel vagyok. Bizonyos ideig meg lehet lovagolni a tengert. Azt mon­dani, hogy szem­be fordulok a termé­szettel, de ez csak pillanatnyi idő lehet. A tenger adja meg a ritmust, mint egy zenekarban. Nem lehet szólót játszani. -Az elmúlt hét év alatt volt olyan érzése, hogy fél? - Igen. - És amikor félt, mire gondolt? - Mire? Ez érdekes lesz. Elmondtam a Miatyánkot. - Tudja? - Igen. Éppen kint voltam szolgálat­ban, amikor nagyon rossz idő kereke­dett az olasz partoknál, Szardíniánál, már keresett minket az olasz parti őrség is, de ennek ellenére kidobtak, mint fia­tal gyereket. Kétezer méteres vízmély­ségnél hajóztunk - ebbe nem is szabad belegondolni, hogy milyen mély, akkor az ember még jobban fél. Felkorbácsolta a víz a hullámokat, mert a víz nem tu­dott terjeszkedni, csak fölfele. A hullám felső részéig ért a hajó. Három ilyen hul­lám volt. A reakcióm annyi, hogy kikap­csoltam a robotkormányt, és manuáli­san vezettem. Tudtam, ha a hullámon elkezdek lovagolni, széttörik a hajó. Az elején elmondtam a Miatyánkot, amikor hallottam, hogy gyorsvonatként jön mö­göttünk a hullám, és amikor vége lett, megköszöntem. - Kinek? - Akinek elmondtam a Miatyánkot. Hogy ki, azt nem tudom. Talán egy sze­mély. - A vihar alatt is szerette a tengert? - Akkor haragudtam rá. - Valószínűnek tartom, hogy látott olyan embert, aki vízbefúlt. -Igen. - Milyen érzés volt látni? - Ez a munkával járó látvány. Előtte öt-tíz perccel még beszélgettünk, utána csak azt láttam, hogy egy élettelen darab lett. Nem szól vissza. Nem, azért, mert alszik. Ez nagyon nehéz. Ha valakinek segíteni akartam, talán neki akartam volna legjobban segíteni. Hogy ezt ne tegye, hogy egy darab tárgy lesz. Utólag sok mindenre gondoltam, de akkor nem. Mindent félretettem, mert ilyenkor az jár csak a fejemben, hogy mi a felad­atom egy ilyen balesetnél. Ebben a hely­zetben, úgy hiszem, csak a feladatnak szabad működnie. Nem hittem el, hogy vissza tudom hozni, csak próbálkoztam, én is és mindenki, amit csak lehetett. - A nagymamája mit szólt ahhoz, hogy hajós lesz? - Valamiféle misztikuma van a ten­gernek. Nagyon féltett. Sőt annak idején nem is mertem neki elmondani azt: lé­péseket tettem, hogy a tengerre kerüljek, ő úgy gondolta, hogy amikor én hajóz­tam a Balatonon vagy a Dunán, ott is maradok majd. Tudtam, hogy a szívével nagy beteg, nem mertem kitenni ennek.­­ A szárazföldön vannak barátai? - Olyan szinten, hogy havonta talál­kozunk. Egyszer-kétszer telefonálga­tunk egymásnak, de nem volt, és nin­csen szoros barátom. - Édesanyja? - Nem. Ő sem barátom. Emlékszem, úgy 8-9 éves koromban az iskolában anyák napi rendezvény volt. A színpa­don álltam, lent rengeteg felnőtt, meg­láttam a mamámat és belesültem a vers­be. Ez olyan mély nyomott hagyott ben­­n­­e nem, hogy a kapcsolatom kezdett szaka­­d­­st­dozni az emberekkel, és édesanyámmal se vált szorossá. -Mi az elképzelése ember és ember közöt­ti kapcsolatról? - Az ember és ember közötti kapcso­latot nem is kerestem, mert féltem, hogy belesülök. Erről még nem meséltem sen­kinek. Annak idején, mikor édesapám­mal jártuk a természetet, nem volt ilyen félelmem, hiszen a fák, a nap, a fű és az állatok voltak, a személyek eltűntek.­­ Az ember azért szereti a természetet, mert azzal közelebbi viszonyban meri érezni magát?

Next