Lyukasóra, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2003-08-01 / 8. szám

berek, mint most. Talán 1956-ban. Na­gyon sok helyre járok énekelni. Valami­kor húsz-harminc ember volt, ma töme­gek, akik értik és érzik, amit énekelek. És mernek, tudnak együtt lenni. - Nagyszüleid vallásosak voltak? - Igen. Nagyanyám feltétlenül. Me­sélte nekem, hogy egyszer, amikor na­gyon beteg volt, egy angyal szállt az ablakára, és mondta neki, hogy korai még neked elmenni. És meggyógyult. Anyukám sokáig ateista volt, elsősorban a „szovjet nevelés" miatt, aztán később már önmagától jutott el a hitig. Minden embernek el kellene jutnia idáig. Én is hiszek Istenben, feltétlenül, mert hit nél­kül nem lehet élni. Szűz Mária nagyon közel áll hozzám, a nyakamban is egy ősi kereszt van, amelyen Szűz Mária ál­dásra tartja a kezét. Hiszek az őrangyal­ban is, hogy mellettem áll, és az apám­nak is hiszek, hogy amióta feléje fordul­tam, irányít. Kell a kapaszkodó minden­kinek. Aki semmiben nem hisz, mibe kapaszkodjon? - Hiszel a túlvilági életben? - Nem tudom. Azt gondolom, a túl­világon nem olyan élet van, mint amit most élünk. De mostanában sokat gon­dolkodom arról, hogy az álmaink olyan pontosak, szobák, tárgyak, minden, ami körülvesz, és esetleg valaha körülvett, megjelenik. Még olyan is, ahol soha nem jártál, és egyszer csak ott vagy. Mi ez? Milyen életből jött? Nem feltétlenül a vágyaim ezek, hiszen nem kifejezetten vágyom például beleesni a tengerbe. Amíg végleg nem másztam ki a múltam­ból, mindig azt álmodtam, hogy egy szürke, dohos barlangból nem bírok ki­repülni. Pedig tudok repülni. Álmom­ban most már gyakran repülök. Felug­rom a magasba és repülök az erdők, vá­rosok fölött. A barlangban nem volt kijá­rat. Aztán hirtelen bevilágított a fény, és szabadon repültem ki. A nappalaim is hasonlóak voltak. Amíg én nem találtam meg magamat, féltek tőlem az emberek, Щпет nagyon tudtak megközelíteni. Su­mi»»su­gárzott belőlem a taszítás. Pedig belül nyitott voltam, és mindenkit átöleltem (ss) volna, aki felém közelít. Megváltoztam. Már nem tudok gyű­lölni. Ami megmaradt, az a szánalom. A gyűlölet szörnyű, pusztító érzés. A sze­retet sokat segített. Aki nekem fájdalmat okozott, nagyon tudtam gyűlölni, és bosszút akartam állni. De magam men­tem tönkre bele. Most már szeretnek az emberek, nem taszítom őket. Könnyű vagyok, nincs súly rajtam, ami a földbe döngeti az embert. Kiszabadultam a barlangból és repülök. Nagyon sok munka az ember számára a repülés tu­dománya. Soha nem szabad megállni, tanulni kell az embernek élete végéig. Gyerekkoromban Beregszászon is jó ta­nuló voltam. Nagyon szerettem reggel, tiszta ruhában az iskolába menni. Na­gyanyám nagyon szép ruhácskákat varrt. Csak mindig ugyanolyat, mint a húgomnak. Fehér cipőcskékben jártunk, nagy fehér gallérok a ruhán. Kará­csonyra is mindig ruhát kaptam. Na­gyon sokat utaztam repülővel, mert ol­csó volt a Szovjetunióban a jegy. Képes voltam Moszkvából Rigába elrepülni egy koncertért. Moszkvában albérletben éltem egy régi orosz házban, ahol min­den helyiség közös volt, mint egy kollé­giumban. Ott cseréltem egy régi ikont egy nénikével. Újat adtam neki. A régi nagyon érdekes volt, négy oldalon bele­vágtak baltával a szép Jézus-fejbe, akkor nekem ez szimbólum volt. Ez a szocia­lista rendszer. Laktam kollégiumban is. Számomra a kollégium: szagok. Mindenki főz, tesz­­vesz. A vietnámi emelet, aztán az orosz emelet... és így tovább. Mindezek ellené­re Moszkva elnyomta az embert. Magá­nyos voltam. Minden hatalmas. Sugár­utak, házak. Féltem kimenni az utcára, hiszen mindenért szóltak. A keserűsé­güket másra vetítették ki. Szokatlan vol­ta, hogy amikor Pesten sétáltam, senki nem szólt egy szót sem, nem foglalkoz­tak velem. -Jelentenek neked valamit a tárgyak? - Nagyon sok kis tárgy van, amihez ragaszkodom. Akinek nincsenek apró tárgyai, annak a lakása, lelke is kemény, rideg. Magyarországon tizenhét albérle­ten keresztül vittem a kis tárgyaimat, azonnal beértem a picurka szobákat. A tárgyak meg a képek adják meg az ott­hon melegét. Sugározzák a szeretetet. -Ez a szeretet összefügg a megtalált hit­tel? - „Kérjél és adatik". A fiatal ember kapaszkodjon, mert az élethez kell a hit. Ha a szüleibe nem tud, akkor az Istenbe. A csodálatos valakibe, aki feltámadt és megváltott bennünket. Mielőtt a fiam megszületett volna, én arra vágytam, hogy olyan legyen, mint egy Michelan­­gelo-szobor. Az lett. Sok mindent végig­csinált velünk. Hiszen nagyon szegé­nyek voltunk, néha éheztünk is, éjszaka a férjemmel loptuk a szilvát, amikor még albérletben laktunk, és a főbérlő még éjjel is képes volt leselkedni utá­nunk. Most a fiam Németországban ta­nul, de visszajön Magyarországra, itt van a helye. A hitbeli kérdésekben ön­magától fordult Isten felé. Néha bemegy a templomba, leül és elmélkedik. Mi nem vagyunk templomjárók, mert gye­rekkoromban nem lehetett. Ha kereszte­lő volt valahol, mindenki elbújt, becsuk­ták a spalettát, csendesen zajlott az ün­nepség. Titok volt, mint minden Bereg­szászban. Magyarországon kezdtem el templomba járni. A fiam magától jött rá, hogy higgyen, kellett számára egy ka­paszkodó - a hit mindig az. - Hogyan jutottál Istenhez, ha nem ne­veltek vallásban? - Késve, de nem későn találtam meg a saját hitemet. Azt hiszem, akkor volt a legnagyobb szükségem rá. Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha mindez hama­rabb történik. Gyerekkoromban minden este le kellett térdelnem az ágy elé, és elmondani a Miatyánkot. Persze, ezt én akkor elhadartam. De úgy tíz éve, vagy még régebben nagyon érdekes dolgok történtek velem. Látomásaim voltak. Ezeken a látomásokon át jutottam el iga­zából Istenhez. Mindig egy-egy hatal­mas kép jelent meg. Láttam egy hatal­mas kőkaput, tudtam, hogy ez a temp­lomot jelenti. De nem tudtam bemenni, mert zárva volt. Talán egy év múlva már láttam, hogy egy kupola közepéből lóg egy örökmécses, világít, és tudtam, hogy már a templomban vagyok. Aztán majd egy év múlva megint láttam egy hatal­mas képet, egy gyönyörű nőt, kék ken­dőben. Megnéztem a szimbólumokat és fölfedeztem, hogy ez a Szűzanya. Én imádom a Szűzanyát. Mint nőt, mint anyát, mint csodát, ha imádkozom, hoz­zá fohászkodom. Kérem a segítségét, magamnak, a barátaimnak, a családom­nak, az országnak.­­ Amikor megtaláltad Önmagadat, mit éreztél? - Nagyon fontos időszak volt ez. A legfontosabb. Őszintén megtanultam rajongani a költőkért, akiket aztán meg­zenésítettem, bárkiért, már nem volt bennem semmiféle féltékenység. Léte­zik a Titok, amit az emberek egymástól akarnak elvenni, miközben ez lehetet­len. Én saját magam elől szeretném erő­szakkal elvenni ezt a titkot. De lehetet­len. Bennünk van. - Boldog embernek érzed magadat? - Nem tudok erre válaszolni. Az igazi nagy boldogság ritka dolog. Ezek a per­cek, pillanatok maradjanak meg ben­nem. Most úgy érzem, hogy nem éltem hiába. Befejeztük a beszélgetést. Olga elment. Én pedig végiggondoltam, hogyan találkoz­tam vele. Első alkalommal egy hatalmas gi­tártokra emlékszem, ami vitt egy szőke, töré­keny nőt. Aztán legközelebb együtt utaz­tunk, nagyon magabiztosan vezette az autót. Harmadszorra bátran énekelt. És most a na­pokban negyedszerre, a zongora mellett áll­va, boldogan adta át önmagát a nézőknek, és a nézők boldogan feledkeztek a dalokba, ami­ket énekelt, hol zongorával, hol pedig gitárral kísérve önmagát. Rodek Ilona

Next