Lyukasóra, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2003-08-01 / 8. szám
berek, mint most. Talán 1956-ban. Nagyon sok helyre járok énekelni. Valamikor húsz-harminc ember volt, ma tömegek, akik értik és érzik, amit énekelek. És mernek, tudnak együtt lenni. - Nagyszüleid vallásosak voltak? - Igen. Nagyanyám feltétlenül. Mesélte nekem, hogy egyszer, amikor nagyon beteg volt, egy angyal szállt az ablakára, és mondta neki, hogy korai még neked elmenni. És meggyógyult. Anyukám sokáig ateista volt, elsősorban a „szovjet nevelés" miatt, aztán később már önmagától jutott el a hitig. Minden embernek el kellene jutnia idáig. Én is hiszek Istenben, feltétlenül, mert hit nélkül nem lehet élni. Szűz Mária nagyon közel áll hozzám, a nyakamban is egy ősi kereszt van, amelyen Szűz Mária áldásra tartja a kezét. Hiszek az őrangyalban is, hogy mellettem áll, és az apámnak is hiszek, hogy amióta feléje fordultam, irányít. Kell a kapaszkodó mindenkinek. Aki semmiben nem hisz, mibe kapaszkodjon? - Hiszel a túlvilági életben? - Nem tudom. Azt gondolom, a túlvilágon nem olyan élet van, mint amit most élünk. De mostanában sokat gondolkodom arról, hogy az álmaink olyan pontosak, szobák, tárgyak, minden, ami körülvesz, és esetleg valaha körülvett, megjelenik. Még olyan is, ahol soha nem jártál, és egyszer csak ott vagy. Mi ez? Milyen életből jött? Nem feltétlenül a vágyaim ezek, hiszen nem kifejezetten vágyom például beleesni a tengerbe. Amíg végleg nem másztam ki a múltamból, mindig azt álmodtam, hogy egy szürke, dohos barlangból nem bírok kirepülni. Pedig tudok repülni. Álmomban most már gyakran repülök. Felugrom a magasba és repülök az erdők, városok fölött. A barlangban nem volt kijárat. Aztán hirtelen bevilágított a fény, és szabadon repültem ki. A nappalaim is hasonlóak voltak. Amíg én nem találtam meg magamat, féltek tőlem az emberek, Щпет nagyon tudtak megközelíteni. Sumi»»sugárzott belőlem a taszítás. Pedig belül nyitott voltam, és mindenkit átöleltem (ss) volna, aki felém közelít. Megváltoztam. Már nem tudok gyűlölni. Ami megmaradt, az a szánalom. A gyűlölet szörnyű, pusztító érzés. A szeretet sokat segített. Aki nekem fájdalmat okozott, nagyon tudtam gyűlölni, és bosszút akartam állni. De magam mentem tönkre bele. Most már szeretnek az emberek, nem taszítom őket. Könnyű vagyok, nincs súly rajtam, ami a földbe döngeti az embert. Kiszabadultam a barlangból és repülök. Nagyon sok munka az ember számára a repülés tudománya. Soha nem szabad megállni, tanulni kell az embernek élete végéig. Gyerekkoromban Beregszászon is jó tanuló voltam. Nagyon szerettem reggel, tiszta ruhában az iskolába menni. Nagyanyám nagyon szép ruhácskákat varrt. Csak mindig ugyanolyat, mint a húgomnak. Fehér cipőcskékben jártunk, nagy fehér gallérok a ruhán. Karácsonyra is mindig ruhát kaptam. Nagyon sokat utaztam repülővel, mert olcsó volt a Szovjetunióban a jegy. Képes voltam Moszkvából Rigába elrepülni egy koncertért. Moszkvában albérletben éltem egy régi orosz házban, ahol minden helyiség közös volt, mint egy kollégiumban. Ott cseréltem egy régi ikont egy nénikével. Újat adtam neki. A régi nagyon érdekes volt, négy oldalon belevágtak baltával a szép Jézus-fejbe, akkor nekem ez szimbólum volt. Ez a szocialista rendszer. Laktam kollégiumban is. Számomra a kollégium: szagok. Mindenki főz, teszvesz. A vietnámi emelet, aztán az orosz emelet... és így tovább. Mindezek ellenére Moszkva elnyomta az embert. Magányos voltam. Minden hatalmas. Sugárutak, házak. Féltem kimenni az utcára, hiszen mindenért szóltak. A keserűségüket másra vetítették ki. Szokatlan volta, hogy amikor Pesten sétáltam, senki nem szólt egy szót sem, nem foglalkoztak velem. -Jelentenek neked valamit a tárgyak? - Nagyon sok kis tárgy van, amihez ragaszkodom. Akinek nincsenek apró tárgyai, annak a lakása, lelke is kemény, rideg. Magyarországon tizenhét albérleten keresztül vittem a kis tárgyaimat, azonnal beértem a picurka szobákat. A tárgyak meg a képek adják meg az otthon melegét. Sugározzák a szeretetet. -Ez a szeretet összefügg a megtalált hittel? - „Kérjél és adatik". A fiatal ember kapaszkodjon, mert az élethez kell a hit. Ha a szüleibe nem tud, akkor az Istenbe. A csodálatos valakibe, aki feltámadt és megváltott bennünket. Mielőtt a fiam megszületett volna, én arra vágytam, hogy olyan legyen, mint egy Michelangelo-szobor. Az lett. Sok mindent végigcsinált velünk. Hiszen nagyon szegények voltunk, néha éheztünk is, éjszaka a férjemmel loptuk a szilvát, amikor még albérletben laktunk, és a főbérlő még éjjel is képes volt leselkedni utánunk. Most a fiam Németországban tanul, de visszajön Magyarországra, itt van a helye. A hitbeli kérdésekben önmagától fordult Isten felé. Néha bemegy a templomba, leül és elmélkedik. Mi nem vagyunk templomjárók, mert gyerekkoromban nem lehetett. Ha keresztelő volt valahol, mindenki elbújt, becsukták a spalettát, csendesen zajlott az ünnepség. Titok volt, mint minden Beregszászban. Magyarországon kezdtem el templomba járni. A fiam magától jött rá, hogy higgyen, kellett számára egy kapaszkodó - a hit mindig az. - Hogyan jutottál Istenhez, ha nem neveltek vallásban? - Késve, de nem későn találtam meg a saját hitemet. Azt hiszem, akkor volt a legnagyobb szükségem rá. Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha mindez hamarabb történik. Gyerekkoromban minden este le kellett térdelnem az ágy elé, és elmondani a Miatyánkot. Persze, ezt én akkor elhadartam. De úgy tíz éve, vagy még régebben nagyon érdekes dolgok történtek velem. Látomásaim voltak. Ezeken a látomásokon át jutottam el igazából Istenhez. Mindig egy-egy hatalmas kép jelent meg. Láttam egy hatalmas kőkaput, tudtam, hogy ez a templomot jelenti. De nem tudtam bemenni, mert zárva volt. Talán egy év múlva már láttam, hogy egy kupola közepéből lóg egy örökmécses, világít, és tudtam, hogy már a templomban vagyok. Aztán majd egy év múlva megint láttam egy hatalmas képet, egy gyönyörű nőt, kék kendőben. Megnéztem a szimbólumokat és fölfedeztem, hogy ez a Szűzanya. Én imádom a Szűzanyát. Mint nőt, mint anyát, mint csodát, ha imádkozom, hozzá fohászkodom. Kérem a segítségét, magamnak, a barátaimnak, a családomnak, az országnak. Amikor megtaláltad Önmagadat, mit éreztél? - Nagyon fontos időszak volt ez. A legfontosabb. Őszintén megtanultam rajongani a költőkért, akiket aztán megzenésítettem, bárkiért, már nem volt bennem semmiféle féltékenység. Létezik a Titok, amit az emberek egymástól akarnak elvenni, miközben ez lehetetlen. Én saját magam elől szeretném erőszakkal elvenni ezt a titkot. De lehetetlen. Bennünk van. - Boldog embernek érzed magadat? - Nem tudok erre válaszolni. Az igazi nagy boldogság ritka dolog. Ezek a percek, pillanatok maradjanak meg bennem. Most úgy érzem, hogy nem éltem hiába. Befejeztük a beszélgetést. Olga elment. Én pedig végiggondoltam, hogyan találkoztam vele. Első alkalommal egy hatalmas gitártokra emlékszem, ami vitt egy szőke, törékeny nőt. Aztán legközelebb együtt utaztunk, nagyon magabiztosan vezette az autót. Harmadszorra bátran énekelt. És most a napokban negyedszerre, a zongora mellett állva, boldogan adta át önmagát a nézőknek, és a nézők boldogan feledkeztek a dalokba, amiket énekelt, hol zongorával, hol pedig gitárral kísérve önmagát. Rodek Ilona