Szabó István: A tizenhetesek 1914-1917. Emlékkönyv a székesfehérvári honvédek harcaiból (1918)
Bevezetés. Írta Márkosfalvi Sipos Gyula, ezredes
Negyedik éve vagyok az ezred parancsnoka, ezen idő alatt részt vettem annak minden örömében és szomorúságában, magamat érzem leghivatottabbnak ezen kérdésre megfelelni. Érzésem mindjárt parancsnokságom első napjaiban kialakult, azóta az csak mindig erősebb lett, de soha nem ingadozott és igy az ma megdönthetetlen meggyőződésemmé vált, annak nyugodt lelkiismerettel adhatok és óhajtok ez alkalommal kifejezést adni. Az ezred dicsőséges harcai az egyes ember hősies küzdelméből összegeződtek, különösen a fiatal tisztek és a legénység az önfeláldozó kötelességteljesítés olyan példáját mutatták, mit a magyar vitézség sem a múltban, de talán a jövőben sem szárnyalhat túl. Bízott mindenki a szomszédjában, helyt állt magáért és így csak még egy kellett a teljes sikerhez, a jó Isten segítsége. Ezt mindenkor kértük, mikor arra alkalom volt és ezt a Mindenható különös kegyelme soha sem tagadta meg tőlünk. Azóta újból viszontláttuk a Karsztot, de ez alkalommal a másik szent hegy, a M. S. Gabriele csúcsa és déli sejtje fogja hirdetni a székesfehérvári honvédek magyar vitézségét és kötelességtudását. Ma már a velencei síkságon vagyunk és megyünk előre, ha kell, addig, míg Isten segítségével a dicsőséges béke végleg megállít bennünket.