A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 2. H-Ó (1970)
K - kántor - kántorböjt - kantus
kántor 351 kantus 3: 185); 1875: kantinban gr. (Virághalmi F.: Cserepár 17: NSz.); 1882: Kofler-kantinba gr. (Teleki S.: Egyről-másról 2: 269: NSz.); — konting (MTsz.); kontin (VMTsz.). 1: 1858:(eleinte csak laktanyákban, később gyárakban stb. is) olyan helyiség, ahol ételt, italt (és kisebb szükségleti cikkeket) lehet vásárolni, illetőleg fogyasztani. Kantine' (1. fent). — Sz. ~os 1875: Kantinosoknak gr. mn. (Virághalmi F.: Cserepár 17: NSz.); 1878: mn. (Bakahumor 226: NSz.). Német eredetű; vö. ném. Kantine 'kantin, R. tábori kulacs'. Végső forrása a vitatott etimológiájú pl. cantina 'föld alatti üreg; sötét, nedves helyiség; borosüvegeket tároló pince, bormérés, kantin'. Ezt a fr. cantine 'kantin ; iskolai, kórházi étkező ; katonatiszti láda, tábori kétszeres láda; R. borosüvegeket tároló pince' közvetítette a németbe. A szinte egész Európában elterjedt szó jelentés fejlődésének útja sok mozzanatában tisztázatlan ; az azonban valószínű, hogy a 'laktanyai (üzemi stb.) italmérés, kantin' jelentés a franciában fejlődött ki. Az osztrák—magyar közös hadsereg katonai nyelve révén került a németből a magyarba. Az első szótagban o-t tartalmazó alakváltozatok hasonlóan ejtett bajor-osztrák nyelvjárási formára vezethetők vissza. A szóvégi ng a magyarban fejlődött az n-ből. 1. rozmaring. — Olasz származtatása még részlegesen sem fogadható el. Melich: Nyr. 24: 299; Lmntzer-Melich: DOLw. 155 konting a.; SzófSz.; Fogarasi: MNy. 53: 197 ®; Kiss: Nyr. 83: 498. (Battisti-Alessio: DizEtlt. 1: 728; Kluge: EtWb.19 347; Dauzat—Dubois—Mitterand: DictÉt-HFr. 131.) kántor 1314: ,,Nicolao vero dicto Cantor" szn. (OklSz.) ; 1346: Cantor szn. (Okl Sz.) ; 1527: „az fee Cantor . . . nagy fiel zowal el kezdee az eedes meennyey dycheeretet" (Érdy K. 489); 1585: Kántor (Cal. 159). J. 1527: "istentiszteleten és temetésen foglalkozásszerűen éneklő, templomban orgonáló személy; bei Gottesdiensten und Begräbnissen berufsmäßig singende, in der Kirche die Orgel spielende Person' (1. fent). Latin eredetű; vö. lat. cantor 'énekes', e. lat. cantor 'kórusvezető' (DuC. 2: 106 Cantor es a.). Ez a lat. canere 'énekes' származéka. A latin főnév bekerült számos európai nyelvbe; vö.: ang. cantor; ném. kantor; pl. cantore; stb.-hv. kántor; szik. kantor; le. kantor; stb.: 'kántor'. — Korábban gyakori volt a kántortanító összetételben is. Melich: Szlisz. 1/2: 306; Fjudorovits: MNy. 26: 52, Latisz. 38; Szóf Sz. - Vö. kántor, kántus, sanzon. kántorböjt 1816: " ,,Kántor böjt, L. quatember" (Gyarmathi, Voc.). J: 1816: '(a római katolikus egyházban) minden negyedévben egyszer három napra rendelt böjt; Quatemberfasten" (1. fent). — De vö.: 1527: „Az három Cantor Napokon" (ÉrdvK. 20); 1716: „Több Böjtök is vannak . . . úgy mint . . . Esztendőben négy Kántor . . . első Kántor . . ." (Merei: Nep. Szt. Ján. bevez. : NSz.); 1800: „Kántorszerda: der Quatember" (Márton). Latin mintára alkotott részfordítás; vö. e. lat. quatuor temporum jejunium 'negyedévi böjt, kántorböjt' (Hierolexicon 321). A kántor- előtag a m. R. kántor 'negyedév' (1. 1508, Nádi. 536) szóval azonos. Ennek forrása a lat., k. lat. quatuor (tempora) 'negyedév'. A latin szerkezetek a kántorböjt egyenértékesének alapjául és mintájául szolgáltak több más európai nyelvben is ; vö. : ném. Quatemberfasten; fr. quatre-temps; pl. quattro tempora: 'kántorböjt'. A szik. kántry [többes sz.] 'ua.' a magyarból való. — A magyar szó hangtestére a kántor hathatott. — Olasz származtatása téves. R. Prikkel : Nyr. 29: 336; Melich: Szlisz. 1/2. 306®; Szós Sz.; Csefkó: Nyr. 74: 181; Bárczi: A Lingu. 1: 46. Vö. káder, káró, kárty, kártya, kvadrát, kvártély, kvárting, kvaterka. kantus 1705 k. : „Nincs több egy pentelylye, mégis kántusban jár" (Iztört Közl. 37: 91); 1735: „Egy Asszonnak való Kantus vagyis Slofrok" (MNv. 6: 373); 1837: Kantus (Beke K.: Vegyes Tájsz. 7: NSz.). J: 1. 1705 k. : "nőktől viselt hosszú felsőruha, pongyola ; langes Überkleid für Frauen, Morgenrock' (1. fent); 2. 1788: 'egy fajta gyerekköntös; Art langes Kinderkleid' (Ethn. 49: 232; 1. még 1838: Tsz.); 3. 1853/1894: 'köpeny, köntös; Mantel, Gewand' (Jókai 4: 266: NSz.); 4. 1863: 'állat bőre, irhája; Haut, Fell eines Tieres' (Merényi L.: Dun. népm. 1: 163. NSz.). Bajor-osztrák eredetű; vö. baj.-osztr. kontusch, kantusch 'városi asszonyoktól viselt régi felsőruha, amely a csípőnél valamivel lejjebb ért', ném. B. kontusch 'uszályos női ruha' (Hvg. 209) ; vö. még ném. Szil. kantusch 'női ruha' (Mitzka 2: 615), am. kantusche 'kabátka, zeke' (Sprach-Brockhausz 325). A német szó a szláv nyelvekből származik többszörös átvétellel (a szláv nyelvi megfelelőket 1. a köntös szócikkében.) — A bajor-osztrákból való származtatást az 1705 k. és az 1735. évi adat szövegösszefüggésén kívül az a körülmény is támogatja, hogy az 1. jelentésében vett kantus a 18. sz.-i németes női viselet egyik ruhadarabjának volt a neve (1. SzegSz.). A 3. jelentést a kantus és a köntös alaki és jelentésbeli hasonlósága, a 4. jelentést pedig tréfás névátvitel magyarázza. — Az 1219/1550: Cantus szn. (VárReg. 66.) nem tartozik ide. —