Antik Tanulmanyok 48. (2004)
1-2. szám - TANULMÁNYOK - Király Erzsébet: A „Rossz Anyag" problémája Midnyánszky László Naplójában
A „ROSSZ ANYAG” MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ NAPLÓJÁBAN 127 va arra, hogy a múló-változó embervilágot és a mozdulatlan világegyetemet saját teremtő-alkotó, tehát isteni szelleme révén összekösse. Mednyánszky rendhagyó társadalmi szerepvállalása nem írói fikció. A beckómagyőri birtokról a budapesti külváros nyomorfészkeibe alászálló, javait osztogató, szeretetfilozófiát, aszkétizmust hirdető természetmisztikusra, aki földig érő fekete köpenyében mágusként járt-kelt a nagyvilágban, a kortársak mindig is jobban figyeltek, mint talányos képeire. A XIX. századi Magyarország lelkes patriotizmusának folyományaképp ez a szerepvállalás már magában is értékhordozó volt. A művész nálunk előbb — és inkább — volt hazája üdvének letéteményese, mint az individuum szabadságáé. Sorsa a publikum elvárásainak megfelelően egybefonódott a nemzet sorsával. A közgondolkodást és a közérzületet még a század végén is fogva tartotta ez a „kultúrhéroszokkal” szemben támasztott, romantikus közösségi elvárás. A küldetéses attitűd és szituáció a nyilvánosságnak szánt Justh-regényből éppúgy kihallatszik, mint Mednyánszky monológjaiból. Rokon tudományok, mint az irodalomé és a történelemé, bevezettek már annak a szellemi közösségnek, az ún. konzervatív reformereknek a mentalitásába, akikkel Mednyánszky László személyes barátságot tartott, illetve eszmei közösséget vállalt. Soraikban Justh Zsigmondon kívül ott találjuk Czóbel István közgazdászt és testvérét, Czóbel Minka költőnőt, gróf Széchényi Lajost, gróf Batthyány Gézát és gróf Csáky Istvánt. Nemzetközi szóval ők a dekadensek, de Halász Gábor szebben, történeti „felkentségükben” ragadja meg alakjukat. Ők lennének az utódai az 1848 után fellépő magyar álmodozóknak, önemésztőknek, kísérletezőknek és népjobbítóknak, ők lennének az egyetemes világbánat és civilizációs csömör foglyai, az ún. romantikus antikapitalisták’ Az időből való kihullás, a ,Jaimus” apokalipszisét e konzervatív reformerek élték át legintenzívebben, s történelmi félelmeiket az egész magyarságra kiterjesztették. A megrázkódtatások okát a régire rátörő új világban látták. A személyiséget elnyelő nagyvárosok, a zajos nagyipar, a lélekölő technicizálódás, a tőkével betört urbanizáció nézetük szerint végzetesen megbontotta a magyar társadalom „eredeti” organizmusát. E végállapot ellensúlyát a patriarchális-tradicionális erőkben, a birtokos nemességben és a parasztságban keresték. Az utóbbit egyenesen mint a megújulásra kész, szunnyadó őserőt ismerték fel és eszményítették, a vele összenőtt anyafölddel együtt. Rémlátomásként merült fel bennük a jövő, hogy majd burzsoáziára és proletariátusra esik szét a nemzet, elnyelve minden lehetséges közepet. A közép a fenti és a lenti osztályok szövetségéből, utópiaként pedig — ezt hirdették Justh regényei is — legjobb képviselőinek vér szerinti összeolvadásából állna elő. Ez a bizarr, nemesi tradicionalizmus a békés múlttal érvelt, arra mutatott vissza, miközben a közeli összeomlást vizionálta. A magyar valóság ebben a sarkított. 5 Pór Péter: Konzervatív reformtörekvések a századforduló irodalmában. Justh Zsigmond és Czóbel Minka népiessége. Budapest 1971.· Lásd Halász Gábor két tanulmányát: Magyar viktoriánusok, ill. Magyar századvég. A „Tiltakozó nemzedék" című kötetben: Budapest 1981.92—124 és 125—165.