Antiquitas Hungarica 2. (1948)

Erdélyi Gizella: Antik emlékek egy magyar gyűjteményből

mutatott búzakalász — ugyanakkor, mikor együttesen minden búzakalászt s magát Démétért testesíti meg — szintén nem szűnik meg egy búzakalásznak lenni, ama búzakalászok egyikének, amelyeket szimbolizál. De amelyet a mítosz­teremtő ünnep — örömé, vagy fájdalomé — jelöl ki arra, hogy ünnep­őrző mítosszá váljék. Sajnálom, hogy az említett beszélgetés estéjén nem jutott eszembe, hogy hiszen én e vitaindító kérdésre adható választ egy csaknem tízesztendős versembe mint eldöntöttet és magától értődőt szőttem. Az a vers éppen „Fiatal leány halálára"* Íródott, akinek, mint Antigonénak, a síron túl is szilárdnak, „a halálhoz nincs köze". Csak annyi, hogy míg mi elfelejtünk sírni, bensőnkben a csend ásít, arcunk összeomlik, ráncba süllyed, romlik szemünk, fogunk elválik, a munka szétszabdal és minden új nappal helyünkbe lép egy másik, addig ő romlatlan, marad másítatlan, önmagának jelképe, hogy a sírig lássák minden szép vonását, nincs iram, mely eltépje, így írja be végkép változatlan képét a változók lelkébe. Devecseri Gábor ANTIK EMLÉKEK EGY MAGYAR GYŰJTEMÉNYBŐL Ennek a kis gyűjteménynek itt közölt antik tárgyai egy évekkel ezelőtt elhúnyt magyar tudós életét tették melegebbé, közvetlen környezetében szereztek gyönyörűséget szépségre szomjas lelkének. Egyesek közülük hosszabb külföldi utazások emlékét őrzik, mások egy-egy szerencsés alkalmi vétel eredményei. A legkorábbit, az egyiptomi-római stukkó-portréfejet, Hekler Antal még müncheni diákévei alatt, 1905-ben szerezte — leveleiben fiatalos elragadtatással emlékezik meg erről—, az utolsót, a papposzilént ábrázoló domborművet 1939 nyarán hozta magával. Antik tárgyait 1939. szeptem­berében jegyzékbe foglalta, melynek kísérő soraiban ezeket írja: „Nem szeretném, ha ez a kis gyűjtemény, amelyet annyi szeretettel gyűjtöttem s melynek minden darabja, mint hűséges barát, szívemhez forrott, halálom után szerteszóródnék." Ezek a szavak, amelyekből kiérzik, milyen drágák 48

Next