Greguss Ágost - Hunfalvy János (szerk.): Család könyve - hasznos ismeretek és mulattató olvasmányok, 1855
Magyar hagyományok Attiláról
készt, hogy a magyar hőszegében itt valami nagy epizód fejlődött ki, melly már elveszett ázsiai hagyományokhoz fűződik. Csaba végre mégis elfelejteti gőgjét; nemzetsége gyökeret ver Dentumegerben s Attila egyenes ágát Álmos, Árpád atyja születéséig folytatja. Fiai a magyarok között hű őrsei a régi emlékezeteknek s ősük hitének ; nem szűnnek lelkesíteni földjeiket a hunok öröksége visszaszerzésére, mellyet a németek és szlávok foglaltak el. De Csaba s tizenötezer társa, kik vele együtt menekültek, Attila népének nem egyetlen romjai; más szakadékának Hunniában sikerűl magát fentartani. A Kárpátok hegyláncza, mint tudva, kelet felől meredek hegységek hatalmas koszorújával van evezve, mellyet dél felől csaknem megközelíthetlen szoros rekeszt el, éjszak felé nyíló s halkan lejtős. A százados erdőségek, mellyek e fensíkot borítják, magyarban Erdély nevét adták neki. (Erdők országa, latinul Transylvania.) Háromezer hűn harczos Krimhilda mészárlásából ide menekűle s itt mint természeti erősségben helyet foglala; de midőn látják, hogy a németek fajok kiirtására leledzenek, levetik a hun nevet, hogy jobban elrejtőzhessenek, s a székelyek nevét veszik föl, melly név csak annyit jelent, mint a közigazgatási székhelyek lakói. E fogás uralma mellett megszaporodnak s megőrzik függetlenségöket mind a németek, mind az oláhok és szlávok ellen. A hegyek tetejéről, mint valami őrhelyről, a székely folyvást Ázsia felé fordítja szemét, honnan Csabát s a magyarokat, s velők születési földének megszabadulását várja; de várakozása hasztalan, négy embernyomnak kell letűnnie, mielőtt e megszabadulásiga kijelölt idő beteljesedik, s neki, Attila társai gyermekének jut a tisztelet bevezetni a magyarokat a húnok örökségébe. A székely nyugaton az, mi keleten Csaba hada, a hagyomány hivatalos őre. E szerepét visszakövetelte a középkorban, s nyelve teli volt czélzásokkal a hódító és fiai történeteire, így pl. orvosi növényt, melly hegyein nő, Csaba balzsamának nevezett, „miután Csaba, a természet titkaiba avatott lévén, e növényt Krimhilda csatája után sebesült katonái s önmaga orvoslására használta.“ Már a XII-dik század óta idéztek róla hazafias mélasággal és gyöngédséggel teljes közmondást. Ha székely elvált barátjától, kit nem igen reméle viszontlátni, gyöngéd szemrehányással így szólt hozzá : „Hajh! megjösz, mikor Csaba megjön Görögországból!“ Mind a hagyományokban nincs szó az avar birodalomról. Az avarok azokban összezavarvák a húnokkal; karanthán , dalmát- és németországi hadjárataik elődeiknek vagy utódaiknak tulajdoníttatnak s Baian hadi tettei megnyujtják Attila életét. Ha valami bizonytalan emlékezete az avar névnek még a magyar középkorban fenmarad, az nem tudni miféle boszorkány és tündér fajra alkalmaztatik, melly a khakánok ama nagy sánczait építette volna, mellyek utolsó nyomai napjainkban eltűntek. A mi a székelyeket illeti, a XI-dik század óta egyezőleg a magyaroknak a Duna partjaihoz érkezte előtti népnek tartják. Ha azt, hogy a magyarokat megelőzték, el is fogadjuk, mit úgy látszik nem lehet kétségbevonni, még akkor is kérdezhetjük, valljon a székelyek, mint állítják, Attila hunjainak maradéka-e, vagy pedig az avarok hulladéka? Történelmileg egyenes származásuk a hunoktól nem volna lehetlen, mert a tények bizonyítják, hogy a gepidák között, kik Hunnia urai lettek, több hun nemzetbeli csoportozat, sőt Attila egyik fia is megmaradt, mégis észszerűbb, a dolgok természetével megegyezőbb a székely népben avar törzseket látni, mellyet elfojtani a szlávok berohanásainak nem volt érkezésük. Mindegyik mind másik fölvét közönbös a mostani kérdésre nézve. A székelyeknek a hagyománytól tulajdonított szerep, hogy ők a magyarok bevezetői voltak a hajdani Hunniába s őrei Attila emlékezeteinek, egyaránt jól megfejthető, akár ők avarok, akár húnok voltak. Árpád: Négy embernyom múlt el a nagy hún király halála óta, s Előd, Ügek fia, ki Ed fia, ki Csaba fia, ki Attila fia, uralkodik Érd törzsökén a magyarok földén. Előd komor és bús, mert nincs fia, s szeretett neje Emesy éjjel-nappal bánkódik magtalanságán. Egy éjszaka, midőn belefáradván a sok sirásba elszenderűle, álmában a Turul madarat látja, a karvalyt, Attila jelképét, melly fölötte lebegve őt röpte alá mintegy lebilincselő, azután lassan összehajtja szárnyait s mellé fekszik. Emesy erre azt álmodja, hogy meghasadt kebeléből ragyogó s tüzként égő folyam fakad, melly a világot elönti, romot romra tetézve. Kilencz hónap múlva szül egy fiút, kit Álmosnak nevez, melly név a Névtelen szerint azt jelenti, hogy az álom fia s azt is, hogy szentelt (áldott) fiú *); a magyarok azonfelül a karvaly gyermekének is mondják **). Attila ezen megtestesülése unokája, Álmosban, teljesen megegyező a keleti képzeletekkel. A mongolok még mai napig is várják Timur eljöttét, kinek meg kell testesülnie, hogy népét fölemelje s neki Ázsia birodalmát visszaszerezze. Álmos a magyar költészet új mondakörét s egyuttal a húnok birodalmának új korszakát nyitja meg. Álmos felserdűl s a magyar szépség teljes fényében fejüilt ki. „Barna szine feketébe hajlott,“ mond a hagyomány, „nagy fekete szeme, nyúlánk hajlékony termete, tömör keze s hosszú ujjai voltak. Senki nem hasonlított hozzá nemeslelkűségben, vitézségben és igazságban, mert pogány létére is a szent lélek vele volt* ***). Megházasodik s fia Árpád, oldalán nőtt fel; de titkos nyugtalanság gyötri Álmost. Valami vonzza Őt hazájából, hogy fölkeresse az országokat, miket hajdan Attila meg *) Notarianon. Chron. hung. 3. **) De genere Turul. Kéz Chron. II, 1. ***) Notar, anon. Chron. hung. 4.