Vasi Szemle 2010 (64. évfolyam, 1-6. szám)
2010 / 6. szám - AZ EZERÉVES VAS MEGYE - Kiss Gábor - Zágorhidi Czigány Balázs: A Lapincs-Rába-vonaltól délre eső terület Árpád-kori történeti földrajzához. A megyetörténet műhelyéből, I.
Vasi Szemle 2010. LXIV. ÉVFOLYAM 6. SZÁM egység - a győri püspökség amelyhez a középkor folyamán a vármegye területe tartozott, végül is éppen ennek a folyónak a tágabb értelemben vett vízgyűjtőterületét foglalta magában. Kiegészült ez persze még néhány egyéb, a Dunába ömlő folyó völgyével is, ám akkoriban a magyarság Kárpát-medencei tájszemléletének hatásaként mindenképpen a terület medence jellege uralkodott az akkori emberek tudatában. Hogy a jelzett, és első pillanatra természetföldrajzi okokkal kielégítően aligha megmagyarázható szabálytalanság okára mégis feleletet kapjunk, a földrajztudomány egy másik ágát - nevezetesen a történeti földrajzot - kell segítségül hívnunk. Ennek módszereivel ugyanis könnyen rekonstruálható a történeti vármegye déli határának kialakulási folyamata. AZ ÁRPÁD-KORI TÁVOLSÁGI UTAK Vizsgálatunkat tanácsos az egykori közlekedési rendszer feltérképezésével elkezdenünk! A Hegyháton a korai Árpád-korban fontos utak vezettek végig. Ezek elsősorban nem a helyi közlekedésre, hanem a távolsági utazásra szolgáltak. A minél gyorsabb haladás és a minden évszakban jó járhatóság érdekében, ha erre csak mód volt, nyomvonaluk a vízválasztókon haladt, így kerülve el a nehézségeket okozó nagyobb szintkülönbségeket. A legfontosabb ilyen távolsági út az Itáliába vezető kereskedelmi és hadiút volt, amely Veszprém felől a Balaton-felvidéken át Tapolca és Türje érintésével Zalavégnél lépett megyénk területére. Itt azután a Rába és a Zala vízválasztóján haladt tovább. E szakaszát a későbbi hadvonulások miatt utóbb (1515 körül) katonák útjának nevezték el. Veszprémtől Vasvárig tartó részéről Anonymus is írt. Elmondása szerint a Szalók apja Ösbő és Örkény apja Őse által vezetett honfoglaló sereg Vasvár elfoglalása után Tihany érintésével jutott vissza Veszprémbe. Az út még a Hegyháton kétfelé vált. Déli ága, melyet elhelyezkedése miatt Középútnak vagy annak közelebbi céljáról Muraútnak hívtak (1236: via media, que ducit ad Muram; ad mediam viam Mure; 1326: viam magnam Murauta vocatam), a későbbi Őrség déli peremén, a Zala mellett haladt és Nagyrákosnál lépte át a folyót. Az északi ágat a távolabbi célról nevezték meg, így annak neve Olaszút (1274: via Latinorum) volt. Ez utóbbi egy ideig a majdani Őrség északi peremén vezetett, megkerülve a Szőcei- és a Monyorósd-patakok völgyét, majd pedig Nagyrákoson egyesült a déli ággal. A két nyomvonalat összekötő szakaszt régen Királyútnak hívták (1274: via Kyralwt). Nagyrákosnál azután újra egyesülve folytatódott tehát az út déli irányba. Előbb keresztezte a Kis- és Nagy-Kerkát (Kerca/Kercsica és Kerka), a Velemér és Kebele patakokat, majd a Lendva (Lendava/Ledava) több mellékvize után Muraszombat (Murska Sobota) mellett lépte át magát a Lendva folyót, majd a Csernyecet (Dobel Bach), hogy azután a határpatakon (Kucnica/Kutschenitza) átvezetve elhagyja Magyarország területét. Hogy ez a Regedén (Radkersburg), Poetovion (Pettau/Ptuj), Cilin (Celje) át Itáliába tartó út a környék és egyben az egész ország egyik legfontosabb távolsági közlekedési útja volt, azt két mára már feledésbe merült, egykori gyepűerődítmény is bizonyítja. Az egyik Vasvártól délre, a Hegyhát legkeskenyebb szakaszán zárta el a nevezett utat, a másik pedig a történelmi országhatáron tette ugyanezt. Az előbbin a Vaskapu, utóbbin pedig a Németkapu nyílt, ellenőrzött átjárást biztosítva az adott védvonalon. A két sánc közti terület pedig eredetileg az őrök katonai ellenőrzése alatt álló, egyébként gyéren lakott gyepű volt.