Eckhardt Sándor (szerk.): Úr és paraszt a magyar élet egységében (Budapest, 1941)
Keresztury Dezső: Az új magyar népiesség
zési elgondolásai s a lassan bontakozó szövetkezeti mozgalom eszméi is. A problémák azonban nem oldatnak meg s a folyton növekvő feszültséget már mindinkább az egyes politikai csoportok igyekeznek a maguk céljainak elérésére hasznosítani. A XX. században egyre gyorsul a fejlődés s mindig jobban radikalizálódnak a szembenálló eszmék és erők. Az uralmat birtokló rétegek a néppel igyekeznek sakkban tartani a polgári radikalizmus és munkásszocializmus mozgalmait, ezek viszont a maguk eszméinek szeretnék megnyerni a «feudális, reakciós» Magyarország ellen harcra hívott népi tömegeket. E mérkőzés folyamán természetesen rendkívül sokrétű szociográfiai — ha szabad ezt a műszót már az akkori viszonyok közt is alkalmaznunk — s még nagyobb terjedelmű publicisztikai anyag kerül felszínre; ami hiányzik, az az összefoglaló, a zűrzavaros anyagban rendet teremtő egységes felfogás. Érthető tehát, hogy amíg a népi valóság feltárására irányuló erőfeszítések — mert az említett törekvések akarva-akaratlan a nép valószerűbb képének és szemléletének kialakításán munkálkodtak — egyre inkább elvesztek a részletkérdések és megoldások vizsgálatában, az a néhány író, aki a nép sorsát és szerepét a magyar múlt és jelen egészében, a nemzet sorsának történelmi sodrában s mondhatni metafizikai távlatában szemlélte, mindjobban elszakadt a valóságok és lehetőségek nyugodt megítélésétől s a népi világ valóságos képe helyett annak mármár mithologikus látomását idézte fel műveiben. Tudjuk, a nép, mint az érintetlen, elhasználatlan életerő kimeríthetetlen forrása s mint a magyar századok elhanyagolt, örökéből kitudott Hamupipőkéje, már romantikus íróink műveiben is megdicsőül. Petőfi lángoló népbarát forradalmisága közismert s tudjuk, hogy a magyar paraszt-Herkules legtöretlenebb sugárzású szimbolikus képét a reá-