Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Bevezetés
testeknek. És a’ szellemi fensőbb világ nem bírna illy tökélylyel, és ezt nem foglalná öszsze a' harmonia’ mindent öszszefoglaló törvénye ? hisz eszünk is ez alatt áll, és az észtan’ fő és egyetlen törvénye, a’ hibásan úgynevezett ellenmondás’ elve — mit mi ,,harmonia’ elvének“ nevezünk, — minélfogva csak az lehet igaz, mi egyezik; a’ mi pedig ellenmondásban van, kétségtelenül nem való. Az anyagi világ tehát öszhangzó, és csupán a’ rajta uralgani kellő szellemvilág lenne ellenmondásos ? a’ test’ óraművét bámuljuk, és ennek fő elve, a’ lélek lenne kontárma; a’ test’ erejét csodáljuk, és az észere volna koporsóbeli pislákoló mécs, melly amannak alanyiságában lenne egyedül képes világítni ? Ám hová vezet az eredetiség-vadászat, a’ rendszerkórság, az elöleges fogalmakhoz, a’ tiszta észhez ragaszkodás! Ez azon rögeszme, melly elferdíté a' német philosophiát, aláásott a’ metaphysicának, megrendíté a’ tapasztalatlan ifjak’ fejében a’ vallás és erkölcstannak még a’ pogányoknál is tisztelt épűletét, és tébolydás kórházzá tévé az életet bölcseségre, és szépségre vezérleni kellő philosophiát. Úgy van, nem egyéb mint rögeszme az általános alanyiság tana; és mikép széptani eritkában halhatlan Kazinczynk ekkép tanít: „Csípd , döfd , rúgd , valahol kapod a’ gaz latrot, az illyet ütni, csigázni, agyonverni — nevetve — szabad.H úgy a’ biocaliai fensőbb élettudományban nem kell kímélni az élet’ szépségének aláásó bölcseleteket, hamis elveket, és nézeteket, főleg ollyanokat, mellyek ál nimbust öltve, egyedül üdvös alakban föllépni elég szemtelenek. Bölcselő elődeink elött, főleg a’ derék németeknél Haller, Syalding, Reimar és Herder’ korában — bár ezek hősei valának az alapos, és a’ világot átölelő ismeretnek — még szent vala a’ vallás és erkölcs’ palladiona; és ezek becsületesen hívék, hogy, bár mennyire haladjon a’ természet’ ismerete, ez még is soha, míg a‘ szónak nemes értelmében emberek maradunk, a’ természetfölötti fenséges tárgyakat el nem vitázhatja; a’ világnak és embernemünknek a fölényhezi viszonyát el nem törölheti, szükségtelenné nem teheti, és a’társaiéi’e’ fö alapját meg nem semmítheti. És , csodadolog ! napjainkban az említett rögeszmén alapuló Sophismus illy herostratusi merénynyel akar föllépni, és mi azt jobb meggyőződésünk’ ellenére bárányi türelemmel tűrjük! A melly philosophia tehát, minket a’ fölénynyel együtt, a’ természetfölötti lények’ sorából a’ gépileg munkás lények’ alacsonyságára taszitni, minket önálló szabadságunk, és erkölcsi képességünktől, és így személyességünktől — eltörölve a’ jó és rész közötti különbséget —álnokúl megfosztani nem irtódzik; itt, ünnepélyesen állítom, és vallom, hogy az nem tiszta irányú Parthene, nem tiszta jó akaratú philosophia többé, hanem undok csábító Circe, fensöbb életünknek, és emberi méltóságunknak aláásó Phryne. Hit, erény és öröklét, a’mi legfensöbb becsünk és egyetemes fö javunk; és a’