Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Bevezetés
hetetlennek állított. Ez iszonyú rögeszmék hozák aztán létre a sophismust, mellynek hősei, Gorgias, Protagoras és Diagoras, tagadva az isten’ létét, tagadva az erkölcsi törvény’ kötelező erejét, a’ vallást egyes egyedül a’ politica' művének állítva; sőt Protagoras nyilván kimondó, hogy minden ismeret alanyi lévén, a tárgylagosról szó sem lehet; e’ sophistákra hallgatók' esze úgy elferdült, erkölcse úgy megromlott, hogy ezen bajt egyedül Socrates' nagy esze, és a’ socratistaus’ üdvhatása orvosolható meg). Ki gondolta, hogy ezen észkórság a XIX. században előkerülhessen egy épeszű, vallásos, és bizony becsületes elvekkel bíró nemzet’ tanodáiban ? E’ különös tüneményt Szontagh Gusztáv abból fejti meg, hogy a’ német, természettel idealismusra hajlandó lévén, tűri ennek kicsapongásait, és ábrándjait, ha ezek rendszerben foglaltatnak , és mysticai homályban adatnak elé. És valósággal Schlosser be is vallja nemzetének e' gyöngéjét, állítva, hogy a' német tudósok előtt mindig gyanús volt az, ami érthető és világos. Köppen pedig, keserű iróniáival áll elő, és ekkép szól: „A’ németek’ szívét csak rendszerrel lehet meghódítni, a kik a’ képtelenséget is elfogadják , csak rendszeresen adassék elé“ 2). Bármelly kútfőből eredjen e’ lélektani csoda, és e’ szörnyű tévely, erre magyarjainkat Parthenonom’ e’ küszöbén figyelmessé tenni jónak láttam; noha, hogy ezek általános alanyiságba sülyedhessenek valaha, attól nem tartok; mivel ezek ép úgy, mint az angolok és francziák, gyakorlati ép szelleműek, és hála épen nem ábrándosak ? Nem is fogadnak ők el rögtön minden idétlen agyszüleményt , és a’ szőke Duna előbb viszszatérend Pannóniánk és Daciánk' síkjairól a' német hegyek felé, semhogy magyarjaink az alanyiság’ önkényes, és szörnyű absolutismussal parancsoló homályos tanaival szerelembe eshessenek. Hát, kérdem, a' kissé nyers, de azért épeszű magyarok — kik eddigelé a’ philosophia’ pegasusát nyereg nélkül is megülték — fogadnának kész és alázatos engedéllyel efféle tanokat és elveket ? A’ fölény olyan , minőnek mi öt alanyiságunk’ mindenhatósága által teremtjük; ha ennek tetszik öt egy árva és puszta ideává silányítni, úgy ő ennél több nem lehet; ha ugyan ennek tetszik öt saját művével a’ természettel öszszezagyválni, mit mondhatunk erre egyebet, mint azt, mit a’ kedélyes Spiegel szokott? „Ez is jó!“ Ha tetszik ötöle a’ létet megtagadni, mint Jön Fichte, ez ellen sem lehet kifogás; ha az emberleiket tetszik öntudata’ ellenére, szabadságától, a’ semmivéléttöl irtódzása’ daczára, a’ halálutáni fennmaradástól megfosztani : mit mondhatunk ez ellen is ? Mi keletnépe, bizonynyal hiszem azt, sem említett rémtanokat, sem ezek’ vitatott, soha olly lelkesedéssel nem fogadandjuk, mint a’ jó D Tennemann, Grundriss der Geschichte der Philos. Leiprig.,1812. p. 51—62. 2) Propylaeumok a’ magyar Philosophiáhoi 1. 40. 223.