Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Bevezetés
mértékeivel, amazoknak pedig boltjában helyt nem engedne. A’ formaság nem nélkülözhető; de szint illyen a’ tapasztalás’ útján nyerendő ismeret is. Az angolok tehát mintegy folytatva dicsérettel a’ természettani ösvényt, bírálat alá veszik az öntudatban mintegy észlelet alá eső emberszellemet, és szorgalmasan fürkészik, lehet-e, van-e, szükségkép lenni kellő-e, a’ testi és érzékeink alá eső dolgok’ e’ határtalan tengerében, olly neme és faja a' lényeknek, melly amazokon felülemelkedve , és tőlük lényegesen különbözve, arra volna minősítve, hogy magas irányban működjék, fürkészve a' valót, érezve a' fensöbb szépet, és nemest, törve az erkölcsi czélokra, és küzdve az ezeknek útjában álló akadályokkal? Még itt nem állanak meg, hanem azt is vizsgálják, hogy, ha illyen fensőbb elv lakik bennünk — mit kicsoda tagadhatna ? — képes-e aztán ez saját és benne lakó ereje által a’ természetfölötti magasb ismeretszerzésre vagy nem? mert, ha ő egyéb állattársaink felett illy képességgel nem bír, úgy minden metaphysicalás nem egyéb, mint szellemünk’ igaz hivatásától eltérés, álomhüvelyezés, és erőpazarlás. Ha eszünk itt megcsal , úgy a' fensőbb vagy idealvilág az ős hitrege-világhoz hasonló, mellynek létezését bár a’ még criticátlan kor erősen hivé, mégis ez regényes Olympiájáról egyszer csak letűnt, és nincs, ki ennek egykori viszszatérését valószínűnek hinné. És ezt azért, mert a’ képzelhető még távol van a’ valótól, a' lehető igen meszsze áll a' léttől, sőt szükségkép lenni kellőtől. A’ szellemtudomány’ fő feladatának ismeri tehát a’britt philosophia annak előbb tisztába hozását, minő fokai vannak a' meggyőződésnek, miben különbözik ettől a’ puszta vélemény, melly lehet így is amúgy is; ellenben az alapos meggyőződés épen nem szabad akarat és tetszés szerinti, és olly hatalommal bír, hogy még vérpadra is elég erős fölléptetni. A’ lélek ezen életművezetét tevén tanulmányául igen helyesen az angol jelen philosophia, és itt ezen szerencsés eredményre jutva, hogy a’ szemlélő észépen nem sülyedt hiú alanyiságba, nem is jön magával szükségkép ellenmondásba, ha a’fensőbb ismereteket vizsgálja — és ez csak akkor esik meg, ha a criticus bölcselő a’ vizsgálat alá vett érzékfeletti tárgyakat egyszer mint tér és időben levőket, máskor mint ezeken kívül helyzetieket tekinti — nem mellőzi az emberszív, és akarati erő' mélységei' fürkészését is, jelesen azt: minő alaperők laknak fensebb akaratunkban ? és erkölcsileg mit tehetünk, mit nem? legyőzhetjük-e érzékiségünk, és önzésünk’ gigási erejét? erkölcsi és vallási eszméink bírnak-e elég indokkal az erkölcsi törvények’ velünk teljesíttetésére, vagy nem? mivel, ha ezeket nem tehetjük, úgy lényünk merő alanyiságban dermedez, az erkölcsi törvény nem létezik, és ez csak a’ szokás, vagy a’nevelés’ műve; úgy nincs erkölcsi törvényhozás, a’ fölény mint erkölcsi törvényhozó, üres eszme, az erény, mint a’ törvénynek magunkban végre