Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)
Életharmonia
tudat egy a‘ lettel; nem kell ép eszünkre rá erőszakolni a kor kedvelt pantheismusát, melly végelemzésben illyen ferde logicán alapszik : a’ világ lévén a’ fölény, ez tökélyes is tökéletlen is, jó is rész is, bölcs, de néha szeszélyes is, igaz is igaztalan is. Ezek ellenkezetek , és illyen világnézetnél eszebb vala azon világszemlélet, melylyet még pogány cseldedeink Ázsiában tanultak, két főelvet állítva : istent és ármányt. Én a’ világrend, harmonia, világtörvény’ egységére fektetem a' fölény' egységét, és egyetemes uralmát; és bár azt, hogy van itt elég viszály, rendetlenség, törvénytelenség, nem tagadom , ámde azt is állítom, hogy ezen zavarok’ egy része nem való, hanem csak látszó, és a mi észkorúnkban, nem pedig a' világ’ harmoniátlanságában gyökerező. Hadd derítsem fel a’ vigasztaló igazságot az égtan' történetéből. Pythagorasz' fölséges elméje , mint már említém, felhágott a’ világharmonia’ nagy törvényéhez, és a’ csillagvilágot egy nagyszerű zenének tekinté. E’ fenséges világnézet’segélyével átlátta, hogy nem a' föld között forognak az égi testek’ seregei, hanem napországunkban legalább a’ napot illeti a’ fenség, mellyet elismer földünk is ama’ közötti kettős forgásával. Ez egyedül helyes világnézet azért nem talált be útat sok ideig a csillagászoknál, mivel ezek nem találák az eget olly öszhangzatosnak , mint a’ számoszi bölcs. Ítélve a’ fensőbb bolygók’ majd előre majd hátra tett szökelléseiből, míglen Galilei és a' lengyel nemzet’ ama dicsősége, Copernicus, a’ csillagvilágot, jelesen a nap között forgó bolygókat, nem a’ szinte forgó és bujdosó földnek alkalmatlan, hanem az egy helyben álló napkirálynak helyes és igazi lálpontjából fogván fel, kiderült az eddig homályban borongott ég’ harmóniája, és örökre eltűnt az első tekintetre igen zavartnak látszó bolygó mozgás, el a’ rendellen, most haladó, majd hátráló keringés. A’ zavar itt elkerülhetlen, mert ellentét nélkül nincs harmonia, az élet’ töltéte a mozgás, ellentét nélkül összefolynának a lények és az őshhaosba merülnének; bölcs törvény az, hogy, midőn egyik tesz valamelly helyet már elfoglalt, azt másnak egy könnyen ne engedje. Ámde ebből igen hamar összeütközés , súrlódás keletkezik, melly egyetemes forrongást idézne elő, ha az antagonismusnak is törvényei nem volnának, és ha ez is a’ harmónia’ fő törvénye alatt nem állana , ekkép tehát a’ legnagyobb zenebona is, midőn tetőpontját elérte, lecsillapszik, miután szerepét kijátszotta, és az üdvös átalakítás’ munkáját elvégezte, a’ világ’ színpadáról eltűnik, a nyavalya elmúlik, az elemharczok megszűnnek, a vak buzgalom kitárja magát, a’ titán harcznak vége, és minden visszatér áraműszeres járásába. De elég ennyi az életviszálytanból, melly más értekezésem’ tárgya leend. Az életharmonia’ másod tényezőjéül tüzöm ki az elvhűséget, és akarat-szilárdságot, nem lévén elég életszépségre a’ már tárgyalt észderű; mert ez ugyan iránytű, de tudnunk kell, hogy ez bár meg