Hetényi János: A Magyar Parthenon előcsarnokai (Pest, 1853)

Az észtisztelet roppant eredményei

A tiszta vagy észvallás­ második fösarkalatát teszi a’ lélek’ halhatatlanság­ár öli erős és szilárd meggyőződés. Ez is, bár homá­lyosan taníttaték főleg az eleusisi mysteriumokban, m­ellyek már nemcsak Pallasnak, hanem Céresnek és leányának Proserpinának is szentelvék voltak. A hellen régiség’ szellemébe mélyen behatott Herder, az igaz humanitas’ gyarapítására irányzott szép leveleiben azt mondja Céres és Persephone’ felvétel, hogy a­ Pallasé után az emberiség’ sírhalmain ezek’ jelképe ’s mythusa legmélyebb és leg­szebb jelentésű . Demeter és leánya jelvezék a föld’ külalakját, és ennek változatait, a' most elavuló, de majd újra felviruló természe­tet. És azt tehát, mit Pallas is ábrázolt, de már más tekintetben emez vonatkozók a' természet’ nagy egészletére, és rendezésére, mint láttuk, amazok még nem öleltek illy nagyszerű tárgyat, csupán e' föld, és a' természet’ külalakját, és csoda átalakulásait tárgyazták. Télen ugyanis elzordonúl a' föld' alakja, de tavaszszal megjön újra ennek dísze, és szépsége, 's mintegy a' halálból föltárnád a’ föld: barbár emberek­ lakta tájakon puszta ez és kietlen , ellenben ügyes földmívesek­ lakta tartományokban, kalászokkal hullámzó vetések, kies kertek, rendezett folyók, mívelt erdők, mosolygó tájak, tör­vények, vallás és szelídebb­ erkölcsök mutatkoznak; nem úgy mint az örök háborúban élő, ragadozó, rendetlen, és erkölcstelen népek közt: ezen átalakulást tervezé Demeter vagy Ceres, és így : a’ föld­­mivelés és polgárosított élet’ áldásait. A­ szép Persephone pedig, kibe párnélküli szépségéért, majd minden isten szerelmes volt, je­lesen : Mars és Apollo , vagy a nap, ki őt elárulá, kit Theseus és Piritheus még Pluto­ karjai közöl is ki akartak ragadni, — jelve vala t­ör a' szép tavasznak, az egész természet’ feltámadásának, és mintegy a’ sírbéli felköltének — megengedtetvén neki Zeusz által, hogy a' holtak’ sötét országában fél évet eltöltve, hat hónapig az élők közt mulasson. — 2. Jelve vala az emberi lélek­ halhatlansá­­gának, melly lehetetlen, hogy ennyi küzdés, ennyi sorscsapás, ennyi méltatlanság után szebb, jobb, és öröklétre ne ébredjen. „Az nem lehet, ekkér érte már az ősvilág­ tiszta és romlatlan el­méje, — hogy a’ fölény czélt ne érjen teremtési remekében, az em­berben; kit, ha szebb öröklét számunkra nincs, a’jó atya mintegy meztelent kitaszíta e' világ' kietlenébe, és mint elcsapott gyermeket magára hagyott; mi annál csodálatosb, hogy az ember' lelkét dúló számtalan vágyak , és szükségérzetek’ seregével kínoztatunk.“ Mi­nek, így szóldnak már ők is, — korunk’ legnagyobb szónokával, — e’ határtalan vágy, ha halhatlanság nincs, e'szűk kebelbe? minek az istenszikra az egynapi féregbe? minek illy rövid életnek olly hosszú czél? születék tehát már az emberiség’ első életszakában a’ jobb élet' reménye, a’ testünk' átalakulásáróli boldog hit; és ez adalék elé Eleusis’ mysteriumaiban, Ceres és leánya’ épen nem üres mythusa, és jelentékeny jelvei alatt.

Next