Fraknói Vilmos: Martinovics élete (Budapest, 1921)
Előszó
4 1 emlékirata, úgyszintén Kazinczy Ferencnek erre vonatkozó kiegészítő és cáfoló jegyzetei nyomtatásban nem jelenhettek meg; az utóbbinak »Fogságom naplója« című megható dolgozata csak 1848-ban látott napvilágot. A függetlenségi harc idejében és az 1867. évi kiegyezés után beállott kedvező helyzetet a magyarországi jakobinusok történetének földerítésére senki sem használta föl. E sorok írója volt a legelső, ki 1876-ban, mikor a kúria levéltárából Martinovicsnak számos levele a M. Nemzeti Múzeum könyvtárába került, életrajza megírására kísérletet tett. A »Századok« , 1877. évi folyamában közölt tanulmánya, mely hősét a hagyományos fölfogástól eltérő világításban mutatta be, föltűnést és több helyen megütközést keltett. Nagynevű hazánkfia Kossuth Lajos érdemesnek tartotta, hogy a »Századok« szerkesztőjéhez intézett nyílt levélben foglalkozzék vele. Történeti adatokra nem támaszkodhatott, »de psychológiai lehetetlenséget« látott abban, hogy »Martinovics csakugyan olyan ember lett volna«, amilyennek a tanulmány föltüntette. A támadás kutatásaim folytatására ösztönzött. A magyarországi és bécsi levéltárak bőségesen szolgáltattak anyagot, a legértékesebbet az összeesküvés fölfedeztetése után kiküldött udvari vizsgálóbizottság jegyzőkönyveiben, melyek Martinovics és hat társa vallomásait tartalmazzák. Azonban épen a legjelentékenyebb forráshoz nem férhettem ; a magyar királyi kúria előtt megindított perek iratait nem bocsátották rendelkezésemre és így az összeesküvők által terjesztett »katekizmusok« hiteles példányait sem szerezhettem meg. Ennek következtében a munka, amelyet 1880-ban »Martinovics és társainak összeesküvése« cím alatt közrebocsátottam, lényeges hézagokat mutat föl. Ezeknek kitöltésére csak imént nyílt alkalom, amikor az osztrák-magyar monarchia összeomlása után a német-osztrák köztársaság kormánya az udvari levéltárak legtitkosabb osztályait is megnyitotta a történetbúvárok előtt. A szerencse kivételes kedvezésének kellett tekintenem, hogy munkám irányában a történeti kritika feladatát négy évtized múltával önmagam teljesíthettem. Nem késtem tehát a császár dolgozóteremből 1878-ban az úgynevezett titkos házi, udvari , állami levéltárba (159 kartonban és csomagban) áthelyezet »Vertrauliche Akten« jelzetű anyagot tanulmány tárgyává tenn