Fraknói Vilmos: Horváth Mihály emlékezete (Budapest, 1879)
zásait, a reám bízott tisztnek elvállalására bírjon ; de — sajnos — nem lehetett elég erős, hogy pótolva a szó és toll hatalmának hiányát, e tisztnek méltó beültetésére képesítsen. Pedig a föladat méltó lett volna egy nagy szónokhoz és egy nagy íróhoz. A magyar történetírók sorában egy sincs, kinek művei úgy a történetírás mint a közszellem fejlődésére oly jelentékeny befolyást gyakoroltak, mint az övéi. És egy sincs, kinek élete eseményekben és tanulságokban oly gazdag lett volna, mint az övé. Szívesen időzném életpályája viszontagságteljes lefolyásának elbeszélésénél ; előadva, mint küzd egy egész évtizeden át sikertelenül, hogy magának irodalmi hajlamaival összhangzó szerény állást biztosítson ; mint emeltetik azután falusi lelkészből váratlanul püspöki székre, és mint tagadja a függetlenségi küzdelem árja a nemzeti kormány magaslatára , hogy csakhamar életveszély között, szolgának átöltözve, kelljen külföldre bújdosnia, és tollával keresni kenyerét ; majd tizenhét év múltával, mint tér vissza hazájába, hogy a ki tegnap még hontalan száműzött vala, holnap már a királyi hölgyet oktassa felszabadult honának történetére. És Önök elé idézve az ő rokonszenves, nemes egyéniségét, melytől távol volt minden önzésés hiúság, szívesen mondanám el, mint buzdított és lelkesített mindnyájunkat, mint támogatott és emelt sokakat közülünk. De ez órában, mikor a Történelmi Társulat ünnepeli Horváth Mihály emlékét , az ember, a főpap, az államférfiú egyéniségének háttérbe kell vonulni a történ