Kornis Gyula: Nemzeti megujhodás (Budapest, 1929)
a haza újjáépítésének nagyszerű munkájában ; öntudatos összefogást a kritika túltengéseivel, a hiperkritikával s általában a negatív emberekkel szemben. A neonacionalizmus a korábbi idők szónokló, ünneplő, cívódó és kesergő hazaszeretetével szemben a munkás hazaszeretetet hangsúlyozza. Épúgy szembeszáll a jogosulatlan önámítással, mint a nemzet önbizalmának kishitű lefokozásával ; épúgy szembeszáll a naiv optimistákkal, mint a baljósokkal és a kétségbeesés apostolaival. Elsősorban a tudás erejével meghatványozott munka kultuszát iparkodik szolgálni.» A nemzeti megújulás e programmjának szerzőjét főképen a jelzett irányelvek megvalósításának konkrét kulturális eszközei érdeklik , hisz a nemzeti lélek átformálása főképen ezek útján mehet végbe. A neonacionalizmus gondolatkörének hallatára egy sereg kérdés torlódik elénk : mennyiben jogosult ez az egyelőre csak publicisztikailag, tehát töredékekben vázolt program, s ennek a nacionalizmussá való fémjelzése? Vajjon nem a nemzeti törekvések örök, időfeletti elveinek foglalata-e, melyeket csak a mostani konkrét időre, erre a korszakra alkalmaz? A nagy külső történeti caesara után mint új ideológia nem szakítja-e meg a nemzet belső életének folytonosságát? Mennyiben támaszkodik a múltra s mennyiben szerves továbbfejlesztése a jelennek? Hogy e kérdésekre tüzetesen válaszolhassunk, meg kell vizsgálnunk a régi nacionalizmus természetét s ennek gyökerét : a nemzeti érzést. Az utóbbi elemzése adja meg a kulcsot mind e kérdések fogalmi tisztázásához, mind pedig az új programmnak a nemzeti megújhodásban való szerepe megítéléséhez. I. A nemzet fogalma csak lassan tisztázódott, mert egy-egy kor szellemi iránya más és más mozzanatot látott döntőnek benne. A múlt század közepén meginduló, főképen a nyelvet vizsgáló néppszichológiai irányzat a nyelvben pillantotta meg azt az egyedüli ismertetőjelet, mely meghatározná a nemzethez való tartozóságot. Viszont az evolúciós biológiai irány csak azokat kívánta egy nemzet tagjainak tekinteni, akiket a közös származás, a faj kapcsol egybe (a «nemzet», natio szó is a közös ősöktől való származásra, «nasch utal). Ezekről az objektív jellegű ismertetőjelekről már a mi nagy államfilozófusunk, báró Eötvös József helyesen állapítja meg, hogy nem feltétlenül jellemzik az egy nemzethez tartozóságot, így a nyelv közössége nem biztos kritérium : az írek sok század óta angolul beszélnek, de egészen külön nemzetnek tartják magukat ; a szerbek és horvátok beszéde lényegében egy, de szemben álló nemzetnek érzik egymást. A közös faji származás is fontos ugyan, azonban a ma egységesnek látszó nemzetek is több faj keverékei (angol, francia, bolgár, magyar). Emellett a közös faji eredet ellenére is külön nemzetek alakulhatnak (német és holland, svéd és norvég). Épen ezért a társadalomkutatók ma már az egy nemzethez való tartozóságnak szubjektív ismertetőjelét tartják a döntőnek : az valamely nemzet tagja, aki magát hozzátartozónak érzi. Ez az érzés pedig elsősorban a sajátos szellemi, kulturális javak közösségére vonatkozik, melynek alapja a közös történeti hagyomány s a közös történeti sors. Valaki tót vagy német származású és nevű lehet, de ha magát szívvel-lélekkel a magyar szellemi javak s hagyomány közös részesének érzi, akkor ugyanúgy a magyar nemzet tagja, mint az, aki őséről azt hiszi, hogy Árpád fejedelemmel együtt ügetett át a Vereczkei-szoroson a Tisza síkságára. Pár évtized óta, de külön