Kornis Gyula: Nők az egyetemen (Budapest, 1925)

I. Múlt és jelen

Ne változtassunk hát Isten szabályán, Menjünk a hajlamunk-jelölte pályán, Kérlek, te hagyd csak elmédet szabadra, • Szárnyaljon eszmék jellegébe fenn. Míg én, férjem mellett itt­ lenn maradva Elélek boldogságban, csöndesen. Molière: A tudós nők. I. Múlt és jelen. A XIX. század közepén világszerte megindult nőmozgalom célja a nőknek a férfiakkal való teljes jogi és társadalmi egyenlősége. Ezt már nem mint messze csillogó célt, hanem mint törvényt radikális egyszerűséggel kodifikálta az új német birodalom weimari alkotmánya (1919): „A férfiaknak és nőknek elvileg ugyanazok az állampolgári jogaik és kötelességeik vannak“ (109. §, 2. bekezdés). Ebből következik, hogy a nők mindazokra a pályákra léphetnek, amelyek a németeknél eddig akár ténylegesen, akár jogszerűen csakis a férfiak számára voltak fenntartva, tehát számukra ezentúl bármely hivatali állás, így az ú. n. tudományos hivatások is hozzáférhetők. Ez a jogfejlődés már régen végbement az Északamerikai Egyesült­ Államokban, kisebb-nagyobb korlátozással Svájcban, Svédországban, Norvégiában, Franciaországban, újabban Angliában. Itt a most lezajlott októberi képviselőválasztás óta az egyik nőképviselő a közoktatásügyi minisztériumban államtitkári állást tölt be. A poroszoknál a weimari alkotmány értelmében máris több magasrangú női közigazgatási tisztviselő van alkalmazva (pl. a népjóléti minisztériumban két miniszteri tanácsosnő). A lengyelországi miniszté­­rumokban is több női osztályfőnök van, nem is szólva Oroszországról, ahol az új politikai érában a legjelentősebb és legmagasabb állami funkciók egész seregét nők végzik. A nők aktív és passzív választási joga úgyszólván valamennyi kultúrnép törvénykönyvébe be van iktatva. Az aránylag rövid múltú nőmozgalom ezen hatalmas sikereinek két fő történeti gyökere van. Az egyik szellemi, a másik társadalmi-gazdasági természetű; az egyik az elmélet állásfoglalása, a másik a valóságos élet gyakorlati kényszerítő ereje. Az újkori szellemi fejlődés egyik legjellemzőbb vonása az individualiz­mus: minden egyénnek természetes joga a benne rejlő erők szabad kibon­takoztatása. Az emberi személy méltóságának és öncélúságának gondolata a legélesebben s a legnagyobb történeti hatóerővel jut kifejezésre a francia forradalom szabadság- és egyenlőség-eszméjében. Ennek természetes logikai következménye a nőknek minden téren a férfiakkal való teljes egyenjogú­sága. A francia forradalom zaja közepett az emberi jogok deklarációját 1*

Next