Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig, vagyis az utóbbi három század kitünőbb irói és költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 2. A 19. század költői. Kazinczy Ferenctől Arany Jánosig (Budapest, 1857)
Tizenkilencedik század
587 KÖLTÉSZET. - XIX. SZÁZAD. 588 Fut, fárad a sok idegen, Miért? hogy tápja meglegyen, S mi tőlok várjuk a csodát Fölékesítni e hazát? E jog nekünk Szent örökünk. És még neked virulnod kell, e hon, Vérünknek lángja ég oltárodon Kié e hon, ha nem miénk? Ha érte mindent megtevénk, Ha tiszta kézzel áldozánk, S lettünk, mi eddig nem valánk : Nincs hatalom, Mely visszanyom. És még neked virulnod kell, a hon, Mert isten, ember virraszt pártodon. 19. A vén cigány. (A küllő hattyúdala, 1850). Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindég így volt a világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyútt vonóból bor. Szív és pohár tele búval borral , Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a vele agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, — Oda lett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod stb. Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki, és hajókat tördel, Életet fojt, vadat, és embert öl. Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja stb. Kié volt ez elfojtott sóhajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Mi dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint majom a pokolban ? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak, vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja stb. Mintha újra hallanék a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prométheusznak halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja stb. A vak csillag, ez a nyomorult föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny, s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja stb. Húzd, de még sem hagyj békét a húrnak : Lesz még egyszer ünnep e világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon : Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék rajta kedve; Akkor vedd fel újra a vonót És derüljön zordon homlokod, Szád teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. 20. A kis leány baja, isten a megmondhatója Mennyit szenvedek, Testi lelki nyugodalmam Mint eltűntének. Nappal álom forr fejemben, Éjjel gond viraszt, El sem végzem, már is újra kezdem a panaszt. A sóhajtás tartja bennem Még az életet, Keblem a sok sóhajtástól •Szinte megreped. Csak sóvárgok, csak tűnődöm, Nem tudom, miért? Mintha égnék s vágyakoznám Búhatatlanért. Ah ha e sóvár tűnődés Tán a szerelem ? Akkor jaj szegény leánynak, Akkor jaj nekem! A ki engem úgy szeressen, Élve, halva hív, Amint én szeretni tudnék, Nincs oly férfiszív. 21. Idához. Nem mondom, hogy szeretlek, Mi haszna mondanám? Te számra nem hajolnál S csak hamat toldanám Nem mondom, mint szeretlek, Hol lelnék arra szót? Nem érez, a ki érez Szavakkal mondhatót. Nem mondom, e kebelben Mi mély a fájdalom: Az ilyen fájdalomnak Legjobb a sírhalom.