Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig, vagyis az utóbbi három század kitünőbb irói és költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 2. A 19. század költői. Kazinczy Ferenctől Arany Jánosig (Budapest, 1857)
Tizenkilencedik század
305 PETŐFI SÁNDOR: Tedd kezembe kezedet, leányka, S ahová vezetsz, megyek veled ; Oh de messze menjünk, hogy ne lássam Távolról se a csatahelyét. Messze menjünk el sebes léptekkel, Hogy minket ne érjen majd utól Múlt időm emléke, e madár mely Harcaimról oly búsan dalol. 9. Szülőföldemen. Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon . Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával van’ tele. Most is hallom e dalt, elhangzott bár : „Cserebogár, sárga cserebogár!" Úgy mentem el innen mint kis gyermek, És mint meglett ember úgy jöttem meg : Hej azóta húsz esztendő telt el, Megrakodva búval és örömmel . . . Húsz esztendő! ... az idő hogy lejárt „Cserebogár, sárga cserebogár“. Hol vagytok, ti régi játszótársak ? Közületek csak egyet is lássak ! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már .... „Cserebogár, sárga cserebogár!“ Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyről helyre röpül gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet, Minden régi kedves helyet bejár .... „Cserebogár, sárga cserebogár.“ Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva , Lovagolok szilaj nádparipán , Vályúhoz méh, lovam inni kíván, Megitattam, gyí lovam , gyí Betyár . . . „Cserebogár, sárga cserebogár!“ Megkondúl az eszteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Haza megyek, ölébe vesz dajkám , Az altató nóta hangzik ajkán — Hallgatom, s fél álomban vagyok már — „Cserebogár, sárga cserebogár“. 10. Népdalok. 1) A szerelem , a szerelem. A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem ; Bele estem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok. Őrizem az apám nyáját, De nem hallom a kolompját; Rá rá megy a zöld vetésre, Hejli csak későn veszem észre. Tele rakta édes anyám Eleséggel a tarisznyám , Elvesztettem szerencsésen, Lesz módom a böjtölésben. Édes apám, édes anyám, Ne bízzatok most semmit rám, Nézzétek el, ha hibázok — Tudom is én, mit csinálok! 2) Befordúltam a konyhára. Befordúltam a konyhára, Rágyújtottam a pipára . . . Azaz rá gyújtottam volna, Hogyha már nem égett volna, A pipám javában égett, Nem is mentem én avégett ! Azért mentem, mert megláttam , Hogy odaben szép leány van. Tüzet rakott eszem-adta, Lobogott is, amint rakta: Jaj de hát még szeme párja, Annak volt ám nagy a lángja! Én beléptem, ő rám nézett, Aligha meg nem igézett, Égő pipám kialudott, Alvó szívem meggyúladott. 3) Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél. Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél ? Mi mélyebb a nagy Duna vizénél ? Duna vizénél mélyebb mély szerelmem, Szentgellértnél nagyobb nagy keservem. Dunaparton fűbe keveredtem, Halásztak a halászok mellettem. Kihalásztak sok apró kis halat, Hálójokban alig hogy megakadt. Ha azt tudnám, hogy az én hálómba Valami nagyon nagy hal akadna, Akkora hogy berántana engem , Nekem is volna halászni kedvem. 4) Nem tesz föl a lyány magában egyebet. Nem tesz fel a lyány magában egyebet, Csakhogy téged, csalfa legény, elfeled; Addig feled, addig feled, csak feled, Míg a szíve bánatában megreped. 11. Pató Pál úr, Mint elátkozott királyfi Túl az óperencián, 26* 806