Északi rokonaink. A Magyar-Finn és a Magyar-Észt Társaság közleményei 9. (1944)

Hankiss János: A finnugor néprokonság napjára

vérnépekre, tanulni akarunk, így lesz ünnepünk nemcsak szent, de gyümölcsöző is; így, csak így nyugszik meg a lelkiismeretünk, hogy otthagytuk a munkát és elfeledjük a gondot, hiszen így a munkának ünneplünk, a gond ellen ünneplünk . . . Északi testvéreink története egyetlen szívós harc a fennmara­dásért. Fegyverrel vagy fegyvertelenül, de mindig túlnyomó el­lenség ellen és mindig legendás hősiességgel. Ha kellett, össze­szorított foggal, makacs kitartással, »ahogy lehet«. Ha máskép nem lehetett, akkor idegen nyelven és idegen uralom alatt, de a nemzet, a nép és az élet olyan magától értetődő szeretetével, amit ennyi időn át ilyen tisztán sehol sem tudott megőrizni az ember. Nem tudom, fölismerted-e, magyar testvérem, azt a meg nem köszönhető,­égi ajándékot, amelyet rokonaid sorsában adott neked a magyarok Istene? Sokat szenvedtél és küzködtél, de ők elég sokkal többet; — sokszor kellett allegóriába és passzív el­lenállásba menekítened erődet és szívedet, de nekik még sokkal sokkal többször; — szunnyadtál és virrasztóid alig tudtak életre rázni, de őket századokon át tetszhalálban tartotta a végzet s maguk se tudták, lehet-e még feltámadás? Gondolj erre és aztán térdenállva adj hálát Istenednek, hogy finnek és észtek — s tatáin méltányos volna hozzájuk tenni a keleti rokonokat is — fenséges példákkal példázzák előtted azt, amit úgyis tudsz, de néha csüg­­getegen elfelejtesz, hogy nem halhat meg az a nép, amely nem akar meghalni. Vannak idők, amikor az analógiák életet adnak, és kellenek-e ennél tündöklőbb és ennél közelibb analógiák? Másfélszáz évvel ezelőtt egy derék szegedi piarista egy na­gyon színes, ízes, illatos regényben, Árpád és Zsolt udvarában és Karjalában, a mostani harcok földjén összehozta a finn és a magyar daliákat, akiket kora divatja szerinti lovagoknak képzelt el. Akkor mosolyogtak ezen a művelődéstörténet és a hadászat szakértői; ma meghatottan lapozzuk ezt a tiszamenti ábrándot és megállapítjuk, hogy a jó Dugonics a lényeget mégis eltalálta: a finn daliák ma egy csodálatos néphadseregben megmutatják, hogy méltók mindarra, amit róluk magyar írók a maguk déli fantáziájával álmodhattak. És méltók arra is, hogy a Kalevala földjét védelmezzék. Mert a második tanulságot, amit nekünk a finn és észt test­vérek adhatnak, ezekben a szókban lehetne összefoglalni:­­Kale­vala, Kalevipoeg, Kanteletar. Kenesén, ahol a magyar nép szel­lemi fölemelésén töprengtünk, egy Finnországot járt jeles nép­művelő azt mondotta: »Minden sokkal nehezebb, mert nekünk nincs Kalevalánk­« És egy pompás dunántúli tanítónk erre néhány társával mindjárt nekiállt, hogy valami, a Kalevalátt­al hasonló, azt pótló gyűjteményt szerkesszen össze... Mert ha nincs is Kalevalánk, azaz nincs díszes csomózású sodronyköte-

Next