Északi rokonaink. A Magyar-Finn és a Magyar-Észt Társaság közleményei 9. (1944)
Hankiss János: A finnugor néprokonság napjára
vérnépekre, tanulni akarunk, így lesz ünnepünk nemcsak szent, de gyümölcsöző is; így, csak így nyugszik meg a lelkiismeretünk, hogy otthagytuk a munkát és elfeledjük a gondot, hiszen így a munkának ünneplünk, a gond ellen ünneplünk . . . Északi testvéreink története egyetlen szívós harc a fennmaradásért. Fegyverrel vagy fegyvertelenül, de mindig túlnyomó ellenség ellen és mindig legendás hősiességgel. Ha kellett, összeszorított foggal, makacs kitartással, »ahogy lehet«. Ha máskép nem lehetett, akkor idegen nyelven és idegen uralom alatt, de a nemzet, a nép és az élet olyan magától értetődő szeretetével, amit ennyi időn át ilyen tisztán sehol sem tudott megőrizni az ember. Nem tudom, fölismerted-e, magyar testvérem, azt a meg nem köszönhető,égi ajándékot, amelyet rokonaid sorsában adott neked a magyarok Istene? Sokat szenvedtél és küzködtél, de ők elég sokkal többet; — sokszor kellett allegóriába és passzív ellenállásba menekítened erődet és szívedet, de nekik még sokkal sokkal többször; — szunnyadtál és virrasztóid alig tudtak életre rázni, de őket századokon át tetszhalálban tartotta a végzet s maguk se tudták, lehet-e még feltámadás? Gondolj erre és aztán térdenállva adj hálát Istenednek, hogy finnek és észtek — s tatáin méltányos volna hozzájuk tenni a keleti rokonokat is — fenséges példákkal példázzák előtted azt, amit úgyis tudsz, de néha csüggetegen elfelejtesz, hogy nem halhat meg az a nép, amely nem akar meghalni. Vannak idők, amikor az analógiák életet adnak, és kellenek-e ennél tündöklőbb és ennél közelibb analógiák? Másfélszáz évvel ezelőtt egy derék szegedi piarista egy nagyon színes, ízes, illatos regényben, Árpád és Zsolt udvarában és Karjalában, a mostani harcok földjén összehozta a finn és a magyar daliákat, akiket kora divatja szerinti lovagoknak képzelt el. Akkor mosolyogtak ezen a művelődéstörténet és a hadászat szakértői; ma meghatottan lapozzuk ezt a tiszamenti ábrándot és megállapítjuk, hogy a jó Dugonics a lényeget mégis eltalálta: a finn daliák ma egy csodálatos néphadseregben megmutatják, hogy méltók mindarra, amit róluk magyar írók a maguk déli fantáziájával álmodhattak. És méltók arra is, hogy a Kalevala földjét védelmezzék. Mert a második tanulságot, amit nekünk a finn és észt testvérek adhatnak, ezekben a szókban lehetne összefoglalni:Kalevala, Kalevipoeg, Kanteletar. Kenesén, ahol a magyar nép szellemi fölemelésén töprengtünk, egy Finnországot járt jeles népművelő azt mondotta: »Minden sokkal nehezebb, mert nekünk nincs Kalevalánk« És egy pompás dunántúli tanítónk erre néhány társával mindjárt nekiállt, hogy valami, a Kalevaláttal hasonló, azt pótló gyűjteményt szerkesszen össze... Mert ha nincs is Kalevalánk, azaz nincs díszes csomózású sodronyköte-