Esztétikai Szemle 2. (1936)
1936 / 2. szám - SZEMLE - Benedek László dr.: Elnöki megnyitó
tályi ülés tárgysorozata is élénken szemlélteti az átfogó szinthetizáló munkamódot és azokat a dimenziókat, amelyekben a szakosztály tevékenykedni szokott. A mai programpontok ugyanis mind a három művészeti tartományból: a zene, a képzőművészet és a drámai műalkotások, illetve a színpadi kultúra területéről kerültek ki. A művészetnek önértéke, végső metafizikai értelme és a kifejezési tendencia szükségszerűsége mellett, a produktív gondolkodásnak egész folyamata, a teremtésnek, az intuitív megérzésnek dinamikája, az ábrázoltnak és szimbolizáltnak, az eszthetikumnak rezonancia-keltése és jelentése a tetszés és a széptani ítélet szempontjából, a korszerű ízlés fejlődése és annak visszahatása a műre, a kifejezés-képesség, a szépség megragadásának ténye, a nem-tudatosult kölcsönösségbe lépés az alkotó és szemlélő között »— minden más elvonatkoztató törekvés dacára — a lélektani interpretálásnak jól hozzáférhető és szolgáljon továbbra igazolásul a magyar eszthetikusok és lélekbúvárok nagy készségének a kooperációra. A mai programpontok mindegyike ezt a kapcsolatot tanúsítja. Az általánosan elismert műkritikusnak, dr. Jajczay János tagtársunknak előadása igazolni fogja, hogy ádámosi Székely Bertalannak monumentális freskóit is a lelki egyéniségnek struktúrális vonásai engedik megérteni. A művészi problémák klasszicisztikusan korrekt felfogása, az egyszerű kifejező formák kultuszával, a kompozíció gondos lelkiismeretessége, pallérozottan egyéni stílusa, az alakító folyamatnak sokszor kifejezetten ideoplasztikus jellege néha alig észrevehető feszültséggel az előadási és dekoratív tendencia között, az ő zárkózott, előkelően fínomértékű vérmérsék-típusával korreszpondeálnak. Az egyén pszicho-biológiailag annál gazdagabb, minél teljesebb élményeinek a világa. A megéléseket a tárgyra vonatkoztatottság jellemzi és minél gazdagabban tagolt tárgyi és értékvilágra irányulnak ösztöntörekvéseink, annál bonyolultabb élmény szövedék veszi körül a szubjektumot és annál teljesebb lesz a személyiség-élmény maga is. A zenének kategóriális rendje a résztörekvések számára — korlátlan lehetőségek mellett — nyújt tapadási pontokat és ezáltal potenciális értékhálózatot képvisel, amelynek szerkezeteiben a racionalizált ösztöntörekvések alkalmat nyernek a kiélésre, hogy a polifónia és harmóniának világában egységes szellemi jelentéssé inkarnálódjon, amelyben a biológiai célratörés és a ráció, az örömnyereség és a realitásibeli elv, az ösztönigény és a szocietás, a szabadság és kötöttség kiegyenlítésre talál. („So vom Es getrieben, vom Über-Ich eingeengt, von der Realität zurückgestossen, ringt das Ich um die Bewältigung seiner ökonomischen Aufgabe.