Esztétikai Szemle 2. (1936)

1936 / 2. szám - SZEMLE - Benedek László dr.: Elnöki megnyitó

tályi ülés tárgysorozata is élénken szemlélteti az átfogó szinthe­­tizáló munkamódot és azokat a dimenziókat, amelyekben a szakosztály tevékenykedni szokott. A mai program­pontok ugyanis mind a három művészeti tartományból: a zene, a kép­zőművészet és a drámai műalkotások, illetve a színpadi kultúra területéről kerültek ki. A művészetnek önértéke, végső metafizikai értelme és a ki­fejezési tendencia szükségszerűsége mellett, a produktív gon­dolkodásnak egész folyamata, a teremtésnek, az intuitív meg­érzésnek dinamikája, az ábrázoltnak és szimbolizáltnak, az eszthetikumnak rezonancia-keltése és jelentése a tetszés és a széptani ítélet szempontjából, a korszerű ízlés fejlődése és an­nak visszahatása a műre, a kifejezés-képesség, a szépség meg­ragadásának ténye, a nem-tudatosult kölcsönösségbe lépés az alkotó és szemlélő között »— minden más elvonatkoztató törek­vés dacára — a lélektani interpretálásnak jól hozzáférhető és szolgáljon továbbra igazolásul a magyar eszthetikusok és lélek­búvárok nagy készségének a kooperációra. A mai program­pontok mindegyike ezt a kapcsolatot tanú­sítja. Az általánosan elismert műkritikusnak, dr. Jajczay János tagtársunknak előadása igazolni fogja, hogy ádámosi Székely Bertalan­nak monumentális freskóit is a lelki egyéniségnek struktúrális vonásai engedik megérteni. A művészi problémák klasszicisztikusan korrekt felfogása, az egyszerű kifejező for­mák kultuszával, a kompozíció gondos lelkiismeretessége, pal­­lérozottan egyéni stílusa, az alakító folyamatnak sokszor kifeje­zetten ideoplasztikus jellege néha alig észrevehető feszültséggel az előadási és dekoratív tendencia között, az ő zárkózott, elő­kelően fínomértékű vérmérsék-típusával korreszpondeálnak. Az egyén pszich­o-biológiailag annál gazdagabb, minél tel­jesebb élményeinek a világa. A megéléseket a tárgyra vonat­­koztatottság jellemzi és minél gazdagabban tagolt tárgyi és ér­tékvilágra irányulnak ösztöntörekvéseink, annál bonyolultabb élmény szövedék veszi körül a szubjektumot és annál teljesebb lesz a személyiség-élmény maga is. A zenének kategóriális rendje a résztörekvések számára — korlátlan lehetőségek mel­lett — nyújt tapadási pontokat és ezáltal potenciális értékháló­zatot képvisel, amelynek szerkezeteiben a racionalizált ösztön­törekvések alkalmat nyernek a kiélésre, hogy a polifónia­ és harmóniá­nak világában egységes szellemi jelentéssé inkarná­­lódjon, amelyben a biológiai célratörés és a ráció, az öröm­nyereség és a realitásibeli elv, az ösztönigény és a szocietás, a szabadság és kötöttség kiegyenlítésre talál. („So vom Es getrie­ben, vom Über-Ich eingeengt, von der Realität zurückgestossen, ringt das Ich um die Bewältigung seiner ökonomischen Aufgabe.

Next