Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)
1871-04-08 / 14. szám
158 FIGYELŐ. ben, ha a világfájdalomra az idézett definitiók illenének, az jogosulatlan, káros hatású és inmorális volna. Szerencsére nem úgy van, s ez az, mit e jelen cikkben bebizonyítni igyekszünk. Hogy ezt tehessük, a költői világfájdalomnak az egyéni „én“-ben eredetét, fejlődési menetét, végre nyilvánulásait kell előadnunk, miből — annak valódi meghatározását levonva, — kitünhessék jogosultsága is. A világfájdalomnak, mint minden oly egyéni meggyőződésből származott világnézetnek, mely nem pusztán empirice, vagy nem egyedül abstractio utján vonatott le, hanem az érzelmi és értelmi lét és annak tapasztalataiból együ 1tesen keletkezett, — kiindulási pontja e kettős élet ama momentuma, midőn az érzelmi és értelmi élet öntudatosságra jő az egyénben. Ezzel nincs az mondva, mintha abban a percben, melyben tudatára jövök annak, hogy érezek és gondolkozom, már a világfájdalom mint önálló nyilvánulás léteznék az „én“-ben, — hanem az, hogy alapja van, melyből a lejebb előadandó módon önkénytelenül fejlődik* I. *). Ez öntudatossági momentumot kettős eredmény követi: az érzelem s a gondolat. Mindkettő eleinte homályos , mint lesznek ezek lassan mint világosabbakká, érthetőbbekké, mint formálódik az átalános gondolkodási és érzelmi tehetségből lassan-lassan egyes fogalom, egyes gondolat, egyes határozott érzelem ; s e belvilági (intensív) működés és külvilági vonatkozások mint teremtik meg az eszméket, ezek meg a gondolat- és érzelemvilágot; végre hogyan keletkezik mindezek után a kedély — ennek elősorolása a tapasztalati lélektan és az anthropológia feladata. Mi csak ama közfokozatokat jelöljük ki itt, melyek az egyéni világnézlet kifejlésében határozottabban kimagaslanak s abban egyes stádiumokat, megállapodási pontokat nyújtanak. Ilyen közfokozatot képez az egyéni világnézlet kifejlésében, az érzelmi és értelmi élet öntudatosságra jutásának momentumán kivül másodszor: a kedély. Ebben a világnézet határozottabb álláspontot foglal el, mivel empiristicus tapasztalások jőnek segélyére, melyeket a kedély a külvilággal való érintkezése által szerzett, melyek a kedély működésének eredményei. A kedély e működése — határozottan kimondjuk — passiv; bármit hozzanak is fel a kedély működésének már e stádiumában való activ működése mellett, mi ez utóbbit passivnak állíthatjuk csupán. Ugyanígy tesz Kant, noha ő némi activitást is elismer a kedély működésében, az úgynevezett intellectuális működést (intellectuelles Erkenntniss vermögen*). E kizárólag passiv működése a kedélynek nagy fontosságú a világnézet fejlődésére, mivel a külvilág jelenségeit és azok hatását ellenhatás nélkül befogadja a kedély, s e hatás milyensége a külvilág tárgyainak jelentkezési minősége által szabályoztatik s a kedélyi (tehát érzelmi) ítéletet befolyásolja. Hogy Kant csekély aktiv működést is tulajdonít a kedélynek, az nem sokat nyom a latban, mert e működés korlátoltsága nem ellensúlyozhatja az érzelmi ítéletet. így formálódik lassan a kedélyben a meggyőződés, az Ítélet, melyekből a világnézet öntudatlanul alakul. Öntudatlanul, mert azon ítélet, mely ennek alapjául szolgál, a külvilág tárgyainak a kedélyre hatásától, s ez ismét azoknak jelentkezési minőségétől föltételeztetik. Midőn pedig a kedély passiv és igen csekély activ működése ama fokra jutott, hogy már nem közvetlenül a külvilág jelenségeinek hatása után ítél, hanem inkább azon tapasztalás után, melyet eddigi passiv működésében szerzett; midőn tehát eddigi csekély activ működése gyarapodik és a gondolkodás (melyben eddig ez activ működés nyilvánult) valódi Kant-féle intellectuális megismerő tehetséggé lesz — ekkor kezd határozottan nyilvánulni csupán ama exclusive subjectiv „én“, mely az egyéni világnézet fejlődésében a harmadik és elhatárzó stádium. Ezen „én“ ítéletet formál a világrend, saját és társai feladata fölött; szóval, megállapítja világnézetét éspedig nem egészen függetlenül, szabadon, hanem azon hatás benyomása alatt, melyet a kedély passiv működésében a külvilág jelenségei által szenvedett. *) Ez öntudatossági momentum Hegelnél következő értelmezést nyer: „Indem aber die Erfüllung des Bewusstseins, die Aussenwelt desselben und sein Verhältniss zu ihr eingehüllt, und die Seele somit in Schlaf versenkt wird, so bleibt jene immanente Wirklichkeit des Individuums dieselbe substantielle Totalität als ein G e f ü h 1 s 1 e b en, das in sich sehend, wissend ist. L. Hegel: „Enc. d. philos. Wissen.“ III. Theil. Fühlende Seele ez. fejezetet. *) Kant: „Anthropologie“. I. Th. Von der Sinnlichkeit im Gegensatz mit dem Verstände. „In Ansehung des Zustandes der Vorstellungen ist mein Gemüth entweder handelnd oder leidend. — Vorstellungen, in Ansehung deren sich das Gemüth leidend verhält, durch welche also das Subject afficirt wird, gehören zum sinnlichen, diejenigen aber, welche ein blosses Thun (das Denken) enthalten, zum intellectuellen Erkenntnissvermögen.“