Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)
1871-01-16 / 3. szám
26 FIGYELŐ a mennyit művészete megérdemelne, pedig nincs fiatal drámai színésznőnk, ki a társalgási vígjátékok szűkebb keretén kívül otthonosan érezné magát s alkalmas volna mélyebb szenvedélyek által izgatott alakok ábrázolására. A legjobb magyar drámai színész, Rónai megnyerése végett nem történt semmi lépés ; a fiatal hősök-ben nagyon használható Kovács Gyulát minden aggály nélkül bocsátotta el az igazgatóság; a tehetséges Kocsisovszky Borcsa vidéki vendégszereplésre van kárhoztatva s ez a sorsa Eichner Annának is, holott e fiatal színésznő a tehetség és színpadi routin tekintetében jóval fölötte áll a nemzeti színház jelenleg még igen gyönge fiatal nemzedékének. A nemzeti színház igazgatója igen helyesen teszi, ha tért nyit a fejlődő tehetségeknek, mivel a régiek helyét utóvégre is pótolni kell, de valamint nem akarjuk, hogy a színház rokkantak menháza legyen, úgy a művészet érdekében az ellen is tiltakoznunk kell, ha iskolai gyakorlatok színhelyévé sülyesztik. A kettős szerepkiosztás nélkülözhetlen minden valamirevaló színháznál, de az oly productiókból, mint nem rég Töpfer egyik vígjátékában láttunk, többé nem kérünk. A kezdők ily tömeges fölléptetése nagyon kockára teszi a közönség türelmét, mig egy-két fiatal tag a régiek mellett elsiklik s buzgalmával némileg pótolhatja a kellő gyakorlottság hiányát. B. Orczy Bódog a színházi ügyeknek vezetését rendezetlen állapotban vette át, s nem közönséges erőre és kitartásra van szüksége, ha élénkebb mozgásba akarja hozni a színház lassú, kényelmes cammogáshoz szokott gépezetét. Az új igazgatótól, ki eddig is több jelét adta tevékenységének, üdvös reformokat várunk. Szeretjük hinni, hogy amennyire lehet, pótolni fogja a jelenleg mutatkozó hézagokat; a rég óhajtva várt kettős szerepkiosztás által elejét veszi úgy a szeszélyeskedésnek, mint a játékrend örökös ingadozásának s végül, miként ez a népszínműi pályázat kihirdetése által eddig is történt: igyekezni fog azon, hogy a színházi zsebkönyv ne csak a bevételeket, hanem a színműirodalom gyarapodását illetőleg is kedvezőbb adatokat hozzon a közönség tudomására. Teljesülnek-e e kívánalmak, a jövő megmutatja. Az erély jóakarattal párosulva sokat kivihet, s hogy legalább az utóbbi megvan Orczyban, még azok sem vonhatják kétségbe, kik eddig egyik vagy másik intézkedését rászalták Hogy erélyén nem ejt csorbát egyesek önző befolyása, hinni akarjuk. Jó terveiben a sajtónak gyámolitására számithat, tévedéseit megrovás nélkül hagyni bűn volna a művészet érdekei ellen. Ezek elveink, melyeket a színházzal szemben irányadókul tekintünk. Szana Tamás: A MAGYAR IRODALOM ÉBREDÉSE 1843 UTÁN. in. Mielőtt azon eredmény feltüntetését megkísértenek, melyet az addig példátlan lelkesedéssel folytatott munka létrehozott, nem lesz talán érdektelen azon külső küzdelemről is megemlékezni, melyet az időben még a szépirodalomnak is folytatnia kellett azon hatósági közegekkel, melyek hivatva voltak, a magyar és hazafias szellemet e téren is lehetőleg elfojtani, megölni. Mindenki kitalálja, hogy itt a könyvvizsgáló rendőrséget értjük. A jelszó „szabad sajtó“ volt, „utólagos felelősség mellett“. A legkárhozatosabb hypokrisis, minővel valaha a „szabad“ kifejezés befertőztetett. És mi volt az eljárás? Az író megírta művét, — miután kiadó az időben nagyon ritkán találkozott — közönségesen előfizetés útján. Amint a mű megjelent, pár példányt elvittek belőle a policiára, hol rendszerint kettős könyvvizsgálat alá vétetett: papi és világi alá. Az absolutismus, a zsarnoki kény és ultramontanismus rendesen összevetett várakkal szokott működni. Egyik példányt aztán a főtisztelendő úr vette kezébe, másikat a policiális könyvvizsgáló. Ritkaság volt, hogy valamelyik, bármily jámbor irányzatú műven, valamiben meg ne botránkozzék. Megjegyzéseit aztán mindkettő megtette. E sorok írója jól emlékezik, hogy az egyházi censor Z__ ur egyik regényére két egész ívnyi megjegyzést adott a censor rendelkezésére. Ekkor aztán következett az írónak az a kellemetes mulatsága, hogy felhivatván azon hatalmas ur által,ki fölperes és bíró volt egy személyben, védenie kellett művét e megtámadások ellen. És minek voltak e megtámadások? A magyar irodalom emberei számos és érdekes adattal gazdagíthatnák e részben a censura történetét Magyarországon. Ide jegyzek egypárt saját emlékezetemből. Egy költeményemben például ez volt: „Koronáját a magyar kegyei csatáján legelöl megy Annak szokta adni.“ És szólott a történet az első Árpádok idejéből. A censor lelkiismerete azonban ezen „erős kifejezést“ el nem tudta tűrni. A lapot újból kel-