Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)

1871-09-24 / 36. szám

422 FIGYELŐ. Szemünk láttára egymásután kelnek el a népszínháznak való jó telkek, összedugott kéz­zel nézzük a sugárút kisajátításait, és tétlenek vagyunk abban, hogy egy népszínházzal ma­gyarosodásunk hatalmas előmozdítóját az új városrész palotái közé beplántáljuk. Pest városa a sugárúton egy egész tért ad a kormány rendelkezésére, s nem vagyunk képesek kieszközölni, hogy abból a népszínház telket kapjon, pedig ha jó helyen telkünk van, s több évig tartó páholy-tulajdonjog engedésével a népszínházat magát könnyen felépíthetnék, melléképületeinek fölemelésére pedig törlesztés mellett bármely bank is vállalkoznék. A polgári és politikai élet, a születés úgy mind a pénz aristokratia nevesebb emberei, ez ügyben nem akarnak kezdeményezők lenni, s ha egy szegény ördög fog hozzá a népből, mind neheztel, hogy nem­­ hozzá fordultak, s az ügyet már azért sem segíti elő. A közéletben kimagasodott férfiakra haza­fias kötelességek is vannak szabva; a kezde­ményezés reájuk vár, cselekedjenek. A napi sajtó neveket is emlegetett már elégszer. Nálunk hazafias, nemzetiségi ügy a pesti népszínház létesítése, s nem lehet kibúvni a kezdeményezés kötelessége alól azoknak, kik erre hivatva vannak, s kik közül már többen meg is ígérték hathatós befolyásukat. Lehetetlen, hogy az ily ügyet kezdemé­nyező 16—20 hazafi buzgalma a kormány ré­széről támogatásra ne találna. Avagy vissza­riasszon bennünket ama szárnyaló hír, hogy a kormányelnök a drámát és operát továbbra is egy kalap alá akarja szorítani az épülendő nagy operaházban s népszínházzá a kerepesi szín­házat változtatják át? Ennél nagyobb csapás nem érhetné drá­mai színművészetünket, de még a főváros ma­gyarosodását sem! Nemzetiségünk, nyelvünk, magyarosodá­sunk érdeke a drámai színművészet önállását követeli, kiválólag a középosztálynak pedig oly élénk népszínházra van szüksége, mely több ezer nézőt befogadhatván olcsó árak mellett és egyszerűen épített ülő­helyeken mulattatva ok­tassa a nagy tömeget. Ne hallgassunk tehát hírekre, hanem ráz­zuk le tehetlenségünk átkos békéit s lépjenek elő erélyes kitartással különösen azok, kik isten vagy a nép kegyéből a közügyek élén állanak. Censor. A MAGYAR REGE-VILÁG. VIII 7. /A.A.HIZETH. Honnan vette Jókai, azt nem tudom, de e rege a kiköltözés idejéből, támogatásául szolgál azon történészeti és nyelvhasonlítási állításnak, mely az északeurópai törzsek egynéhányat, a finnet, lap­pot stb. a kiköltöző magyarokkal egy hazából származtatja. E rege, vagy mint a szerző írja „lap­pon ősmondati címe M a h i z e t­h. Első fejezetében az van elmondva, mit a fe­hér szarvas, vagy csoda-szarvasról Arany után el­mondottunk. A Turul, a fehér sólyom szintén Út­mutatóul szolgál. A csoda-szarvas nyomában elrobogó magya­rok után a kevésbé bátraknak, a „lappangók­nak“ egy kis csapata verődik össze, mind férfiak, nő egy sincs közöttök. Vezérük Züllő, kit azért neveztek úgy, mert mindig szerette a hegyeket erdőket bújni. Ő biztatta ezeket nagyravágyásból a visszamaradásra, hogy fejdelmök legyen s külön országot alakítson. De alig maradt egy falura elég népsége. Ekkor roppant nyomorultnak, elhagyottnak érzi magát a hátramaradott nép, s még nagyobb lesz rémülete, midőn az égen iszonyú fénytenger árad, villámlással, dörgéssel — az addig alig látott északi fény.­­Rokonaik egykor nyilakkal lövöldöztek az ijesztő tüneményre s túlorbiták csatakiáltásaikkal annak fenyegető ropogását és dacoltak: ők elret­­ték arcaikat előle és remegtek. S ime, a lángszínűre festett erdők közepéből egy alak látszott feléjek közeledni, egy csodateljes ábra: egy fehér hölgy fekete szarvason ülve, mi­­nőhez hasonlót, sem nőt, sem szarvast nem láttak azelőtt. Az iromvad széles, ágbogas szarvai hátrafelé voltak hajolva, feje vastag, és bivaly alakú, szőre hosszú lompos, fekete, minőre sohasem vadásztak a magyarok. A nő, ki a nyargalócon ült, könnyeden, mint a legjobb amazon, halavány volt és kékszemü, hosz­­szu sárga hajfürtöi térdéig omlottak alá, egy ke­zével az iromszarvasba kapaszkodott, másikban egy tobzos fenyőfaágat tartott. Tekintete paran­csoló volt és igéző. — Keljetek fel! kiálta a férfiak közé érve, kik babonás csodálattal tekintenek fel reá. Én va­gyok Mahszeth, fehér tündérország királynéja, e fény amott a tündérhon éjszaki napvilága. Jöttek velem, én elviszlek benneteket oda, hol a tündér nap ragyog, hol kristályból van a bére s gyémánt­porral, csillagpehelylyel van hintve a föld, ott nem éget a napsugár, s maga az ég tart árnyékot . . . • Jöttek velem, elviszlek olyan országba, a­melyen túl nincsen ország, a­hol a föld, a­lvilág végződik, nem lesz ottan ellenségtek .... Én vagyok Ma-

Next