Figyelő, 1872. január-december (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-01-14 / 2. szám
FIGYELŐ részeti társulatnak s a nemzeti múzeum képtári osztályának szakkönyvtára olvasatlanul hever, hogy nagyszerű kincsünk — az Eszterháziképtár — műremekei legalább is felerészben hiányosan megjelölt nevek alatt s egy valódi catalogus nélkül, becses metszet- s kézrajzgyüjteménye teljesen ismeretlenül állanak, s hogy magát a nemzeti múzeum képtárát is csaknem tisztán kiváncsi, tudatlan tömeg látogatja. Itt is decentralizálni kell, hogy az erők valóban központosíttassanak, hogy a valódi müszlés, e hazánkban eddig ismeretlen növény, amelynek létrejöttétől függ azonban művészetünk valódi felvirágzása, életre keljen. A magyar művészet jelenleg csaknem egyenlő a semmivel, ezen után haladva azonban — vérmes remény nélkül állíthatjuk — egypár évtized múlva versenyezni fogunk a műveit nyűgöt bármely népének művészetével. ""QyóTgy ,giladár. SZÁZ ÉV ELŐTT. (Reflexiók irodalmi újraébredésünk százados évfordulójának alkalmából*). Isten csodája, hogy igy is áll a magyar irodalom ! Ha beletekintek beszédes történetébe, megelevenednek képzeletemben a régen meghűlt, feloszlott hamvak, és halovány, ködlő ujjakkal mutatják a még mostan is égő sebeket, melyek egy országnak voltak sebei, melyeket mégis magok éreztek, szenvedtek kiválóan. Felkel Lantos Sebestyén, ki hazátlan bolygott hazájában, zengve lelket öntő történeteket, felkelnek vele mindazok a jobbak, kik a hon, az édes Magyarország fájdalmával feküdtek sírjukba. Ez a föld, a négy folyam és hármas hegy földe, nem a múzsák pieriai berke. A legutóbbi háromszáz esztendő hangosan igazolja. Mars vitézei nevekedtek itt, nem a kilenc szűz hívei; azok áldoztak kemény érzelmek, edző viharok és rivaló zaj között. Csatalovak termettek itt, nem pegazusok, azok száguldoztak a puha füvön, a hullámzó vetéseken keresztül kelettől nyugatig, éjszaktól délig. Gyújtó kürtök zenéje, a kardcsörgés, lándzsatörés, vértdöngés irtózatos hangjainak zűrzavaros vegyüléke hangzott itt, nem a kobzok elandalító dallamai; azok köszöntötték a felkelő és lenyugvó napot, azok ébresztették a pihenőket, ha ugyan pihentek valamit. Ágyúgolyók röpkedtek itt, nem az ábrándok csalogányai; azok hasították a sivító leget, azok zúgtak rémületes énekeket, hogy a ki egyszer meghallotta, ha gyöngébb szive volt, minden csepp vére megállott. Ha valami csodás dal született, az is a csatasíkot magasztalta, az is a küzdelemre ösztönzött. Csak úgy vala értéke és kelete. Hadakozni kellett szüntelen. A viszonyok parancsolták. Ha a török egy kevéssé megcsendesedett, szünetelt, akkor a fellélegzett magyar tett kísérletet, hogy a lábbal tapodott szabadság lobogóját kigöngyölgesse , azt pedig nem szerette a német, és kezéből kicsavarni, elgázolni, összetépni beütött oly seregekkel, hogy járásuk robajától messze rengett a talaj. Darabig dulakodtak, aztán megsokallotta a torok, s a pártfogás ürügye alatt közbeszólott, hogy helyreállítsa a jogot és igazságot, ami természetesen mindig akkér történt, amikép a példabeszéd mondja. Két veszekedő közt a harmadik jön a nyertes, így folyt ez örökös periódusban. Ha elvégződött, akkor megint elejéről kezdődött, tökéletes körben futván mint a gyűrű. Ahol pedig a harc folytonos , ott a költészet nem lehet otthonos. Legfelebb a csataköltemények kora virágozhatott volna, hanem a legtöbb alkalommal az egység, összetartás, együttes működés hiányzott a nemzet testéből, pártoskodás, anarchia, különhúzás dívott; az egyesitett erő, mely csodákat szokott mívelni, a holtakba is életet képes lehelteni, forgácsokká, törmelékekké oszlott; a jó rész az önzés udvarába vivő lejtőn haladott, a zavarosban halászott, a jobb rész meg mindezek láttára nem igen lelkesedhetett. Ezért olyan ritkák még a csatadalok is! Egyszer a török, másszor a magyar, harmadszor a német emelkedett túlsúlyra: melyiket magasztalta volna az óda? Aki magában nemesebb becsvágyat érzett, inkább elnémult, semhogy egy fractió költője legyen, ha az összes nemzet koszorúsa nem lehet. Ki tudja eféle resignációban hány lángész nem töltötte be hivatását, melyet betöltendő volt? Másról pedig miről énekelhettek volna? A közbiztonság és bátorság alapjában megrendült, összehullottak a rajta nyugvó oszlopok. Mikor a tűzhelyt napról napra újabb veszedelmek környezték, s mellette mindenki csak nyughatatlanságot szenvedett, hogyan szólt volna akkor a tűzhely nyugalmáról, otthoniasságáról és édes kényelméről a dal ? Mikor a nőket elrablották, meggyalázták. Összekötött kézzel, vérző lábbal hajtották el — el nagy Törökországba: hogyan zengett volna akkor női szépségről, szendeségről, bájról és csábos ingerről a lant? Békét idelent nem élvezhettek, csak odafent remélettek. A múzsák összetették kezeiket, istenhez fordultak, buzgó könyörgéssel fohászkodtak, zsoltárokat, zsolozsmákat, imákat, szent históriákat költöttek, s a vallási érdekeltség tetőpontját érte el. Ezért olyan gazdag a hit- és vallásirodalom a XVI. és XVII. században. Mikor végre csendesebb évek következtek, a félhold uralma megszűnt, hívei visszavezettek oda. +) ,,Bessenyei György“ című hosszabb essay-ből is