Figyelő, 1874. január-december (4. évfolyam, 1-52. szám)
1874-06-28 / 26. szám
FIGYELŐ, den más európai nemzetnek sok szellemi hullámcsapásra van szüksége, hogy egy kis habot verjen. Franciaországban az irály sokkal nagyobb szerepet játszik, mint bárhol másutt. Akinek szelleme van, az a franciák előtt már kiváló ember, kitűnő író. Eleven, pezsgő, szellemdús irálylyal Párisban csodákat vihetni véghez. A színház, zene, képzőművészetek, a század vívmányai, tudományos kérdések mind belekerülnek a courrière-, chronique- és causerie-be. Azok előtt, kiknek e műfaj művelése jutott osztályrészül az irodalomban, a polgári társadalom minden zuga, az udvari bondokok, a munkás műhelye és a diplomata salonja egyaránt ismeretesek. Ott látjuk őket a színházi páholyokban, fütyülnek vagy tapsolnak a közönséggel, majd ismét távol az élet nagy országútjától a negyven halhatatlan társaságában találkozunk velük. A padlásszobák igénytelen négy fala közt, s a salonok sikamlós parquetján egyaránt otthon vannak. A tárcaanyag ezzel azonban még korán sincs kimerítve; hátra van még a chronique scandaleuse, a moderne Paris oeil de boeuf-je. Itt a tárca már valóságos műremekké magasodik; a semmiből egész világot teremt, mert a causeurt a tények gyakran cserben hagyják. Vékony szalmaszálán ilyenkor fényesebbnél fényesebb buborékokkal kedveskedik, a legjelentéktelenebb apróságot novelletté fújja föl, s a hírneves férfiak szájába mulattató bon-mot-kat ad, s a salonokból szárnyrakelt calembourgokat tíz hasábon keresztül zaklatja, zavarja. Az ilyen tárca indiskret, valóságos enfant terrible, mely minden tekintetnélküli fecsegésével grisettet és salonhölgyet egyaránt mulattat. Valóságos kis kirakat, és ami legcsodálatosabb: az előkelő világ a szó teljes értelmében örül, ha belefut. A hírlapok e kirakata egy nap alatt képes valakit híressé tenni, divatba hozni. Metternich hercegnőnek vagy Teréza énekesnőnek egyaránt reclamul szolgál, s némileg a tárcaírók lelkén szárad, hogy annyi kéteshírű nevezetesség jutott az átalános érdekeltség magaslatára. A párisi tárcaírók száma legio. Az előkelőbbek Jules Janin, St. Beuve, Paul de St. Victor, Henri de Rochefort, Louis Uhbach, Henri de Péne, Theophile Gautier, Albert Wolff, Aurelian Scholl, Alberic Second, Leo Lespes (Trimm,) Edmond About, Alfred Assolant, Octave Lacroix, Jules Noriac. Ezek közt az elhunyt St. Beuve a mélyebb ítészetet páratlan finomsággal egyesíté az adomákkal tarkított előadással, Paul de St. Victor szellemének zománcával vakít, Henri de Péne tolla mesterileg rajzol, Albert Wolff humorával kap meg, Rochefort szatirikus tüzével izgat, de valamennyiök élén Jules Janin, a „tárcaírók fejedelme“ állt. Ő teremté meg ama tárcát, melyről az imént szólottunk, ő az a souverain szellem, mely mindennel játszik, enyeleg, és számként ül minden nulla elé, melyet a társadalom vagy a színházi deszkák világából tetszése szerint kikapott. E kritika nem képvisel elveket; nem doctrinai, de mindig fején találja a szeget; homlokzatát római költőkből vett idézetek ékítik , mert Jules Janin az Augustus korabeli irodalom tisztelője, ismeri Horac minden sorát, s leveleiből és szatíráiból tanulta meg az ízlésteljes fecsegés nehéz művészetét. Kritikái valóságos virágkosarak, s a levelek alatt rejlő falánkos méhet alig veszszük észre. Keze közt a legjelentéktelenebb apróság is költői rajzzá idomul. Egyike ő ama röpke, ragyogó elméknek, kiknek nincs magasabb ambitiójuk, mint kedvesen mulattatva finomítani az ízlést s az olvasók fogalmait újakkal gazdagítani. Az írók és szép szellemek eszményképe ő a szó legvalódibb, legnemesebb értelmében. A kifejezés bájának, s a fölfogás szabatosságának egyaránt nagy mestere. Amit érint, amihez hozzányúl, azon a szikrázó szellem zománca ragyog, s ha meggondoljuk, hogy félszázadon át hétről hétre mindig új meg új gondolatokkal csevegte tele kortársainak fejét, nem fogunk csodálkozni nevének roppant népszerűsége fölött. Lamartine mindig úgy beszélt róla, mint az irodalom egyik legtiszteletreméltóbb alakjáról. Beranger benső barátságban élt vele, s többször mondta, hogy ha valamit irigyel, az Jules Janin szellemének kifogyhatatlanul gazdag forrása, míg Hugo Victor oly költeményben üdvözlé, mely mindkettőjük nevét egyaránt megörökítette. Jules Janin nevével, a magyar közönség csak ritkábban találkozott. Mindössze néhány kisebb elbeszélése, egy két széptani cikke jelent meg magyar fordításban, míg legnagyobb műve, mely őt a halhatatlanok sorába emelte, a „Histoire de la litterature dramatique“ nálunk, úgyszólván, teljesen ismeretlen. Jules Janin 1802-ben született Saint-Etienneben. Atyja, a jeles vidéki ügyvéd, fiát már korán a lyoni egyetembe küldte, hol Aminet Edgar a költő szellemének fejlesztésére jelentékeny befolyást gyakorolt. Tanulmányait Párisban végezte, és itt egyik tanítója a hírneves St. Beuve volt. Első irodalmi kísérlete ama mozgalmas és izgatott korszakra esik, melynek férfiai e századnak fényt kölcsönöztek. Mindenütt rendkívüli tüneményekkel találkozott. Itt emancipált nők, ott sz.-simonisták tűntek szemébe s nagy költők támadtak. Lamartine, Hugo Victor, Musset Alfred, 303