Figyelő, 1874. január-december (4. évfolyam, 1-52. szám)

1874-10-25 / 43. szám

FIGYELŐ: Jókait menteni feleslegesnek tartjuk. A nemzet óriási többségének meleg ragaszkodása, a külföld egyhangú ítélete elismerte irodalmi nagyságát s hibái (mely nagy embernek nincsenek hibái!) ezen genialitásaival szemben egyáltalában nem oly nagyok, hogy róla oly elitélőleg s oly tiszteletlenül nyilatkozhatnánk, mint a „Reform“ névtelen lovagja. Megengedjük készséggel, hogy Jókai iránya mellett lehet más jogosult irány is, megengedjük, hogy azon nemzeti jelleg, melyet ő képvisel, az osztrák-magyarok szemében botránykő, de ez egyáltalában nem zárja ki, hogy azon nemzet, melyet a szomorú napok alatt ő lelkesített s melybe hazafias lelkesedést kiválóan ő öntött, s melyet a külfölddel Kossuth és Petőfi után leginkább ő ismertetett meg, őt nagy fiának el ne ismerje. A második érv egyenesen célzatos rágalom. Cikkünk minden sora s egész iránya azt bizonyítgatta, hogy mi — az újabb nemzedék — képviseljük azon irányt, mely az idealismust fentartja s a valódi kegyeletet megőrzi. S hogyan lehet bennünket s épen ezen cikket azzal vádolni, hogy a nemzet nagyjainak ócsárlása volna célzatunk ? Mi voltunk azok, kik a sárral dobált s kicsinyes philisteri szempontok folytán oly annyira megcsonkított Petőfi tiszteletére az idősebb írókat sürgetve s ismételve intettük,mi vagyunk azok, kiknek most a „Reform“ névtelen levelezője által ócsárolt Jókait kell kiemelnünk az igaztalan vádak ellenében s — mégis mi vagyunk, s nem ők azok, kik a nemzet nagyjait ócsárolják? Ugyanazon „Reform“, mely Kossuthot oly annyiszor kisebbítette, ugyanazon „Reform“ akar most praedicatiót tartani nekünk a kegyeletből! Kétségtelen azonban, hogy egyben a „Reform“nak valóban igaza van. Megtámadtuk s meg fogjuk támadni ezután is kérlelhetlenül az oly „csinált nagyságokat“, az oly sötétben működő „vakondok“ tekintélyeket, kik pajtáskodásból jutottak fel a hatalomra s ott érdemek nélkül szerepelnek. Azonban ezen eljárásunk, habár kérlelhetlen szigorúsággal történik is, egyenesen a valódi kegyelet ébresztésére szolgál. A nepotismus s érdekközösség pókhálója körülövezte már társadalmi s irodalmi életünk minden régióját. A „nagy tekintélyek“ szemérmetlenül űzik a játékot s nem egy esetben még arra is vetemedtek, hogy a nemzet irodalmi legtiszteletreméltóbb intézményeit, a tudományos akadémiát és a Kisfaludy-társaságot nem classificálható tehetségek asylumává tették. Petőfit a Kisfaludy-társasági tagságra kijelölése alkalmával legyőzte — Szűcs Dániel, Darwint többszörös kijelölése dacára sokáig nem engedték bejutni az akadémiába s mindenütt egy s ugyanazon csoport középszerűségei zárják el az utakat s az uralkodó nemzedék, mely Csokonay s Petőfi ünnepélyeit egészen elfeledte, mely Kossuthot s Jókait folyton becsmérli, hozsannát zeng minden szóra, melyet egy-egy vén bajtárs kiejt. Ily viszonyok ellen küzdeni kell, s mi küzdeni fogunk nyíltan, őszintén, habár sok keserűséget kell érte aratnunk, épen — a valódi kegyelet érdekében. BACSÁNYI EMLÉKEZÉSEI a „kassai magyar társaságiól. II. Kazinczyról, az irodalmi triumvirátus első feléről, sehol egy árva szó sem. . . Nem is lehet megütközni rajta. Hiszen ők már az alakuláskor meghasonlottak egymással a „Múzeum“ „Bevezetés“-ének fogalmazványa miatt. Különben is Kazinczy simulékony, gyöngéd, előzékeny, szolgálatkész s szeretetre méltó kedélye nem rokonszenvezhetett Bacsányi dölyfös lelkületével, kihóditó külseje s szép tehetségeinek túlzott önérzetében fiatalsága dacára is korlátlan fölényt akart gyakorolni mindenkire, ellenvéleményt nem tűrt, hatalmaskodása, kiállhatlan gőgje által vérig sebze mindenkit, ki magát neki meg nem adá, és Barótival, a harmadik társsal is némely vélemények szerint csak azért volt jól, mert ellenmondás nélkül türé, hogy uralkodjék fölötte. De Baróti szelíd s önzetlen lelke, igaz hazafisága s költői érdeme iránt őszinték voltak érzelmei, mert sokkal későbben is igy nyilatkozik róla: „Hív barátságban éltünk mi már huszonegy esztendőktől fogva s igaz és szives egyességgel igyekeztünk mindenkor édes hazánk közjavára“. Teljes elismeréssel viseltetik „a tiszta lánggal égő hazafiai ritka szeretet“ iránt, „amely ezt a jólelkü, igazszivü és tiszteletre mindenképen méltó derék magyart még sírjának szélén is eleveníti, s amelynek ő, egész élete folytában oly sok szép jeleit adta.“ A nagyszámú munkatársak közül a) az akkor * 2 * * * * L Ilyen forma, igen találó jellemzését adja a Nemz. Muz. Farkas-féle kézirata is: „Abaujmegyei irók 1586-tól egész 1822.“ * 2) Név szerint: Kazinczy Ferenc, Baróti Szabó Dávid, id. (1790-től) gr. Ráday Gedeon, Verseghy Ferenc, Virág Benedek, Kreskay Imre, Szentjóbi Szabó László, dr. Földi János, Báróczy Sándor, Horvát Ádám, Simay Kristóf, Barczafalvi Szabó Dávid, Szuhányi Ferenc, b. Orczy Lőrinc, Ányos Pál, Aranka György, b. Szilágyi Sámuel, Újhelyi Dayka Gábor, Döme Károly, Bartsay Ábrahám, Bessenyei Sándor, gr. Teleki József, gr. Gvadányi József, Sándor István, dr. Weszprémi István, gr. Károlyi Antal, Molnár János. Ezek közül némelyek, mint Ányos is (f 1784.) akkor 507