Figyelő, 1874. január-december (4. évfolyam, 1-52. szám)
1874-11-08 / 45. szám
FIGYELŐ. 531 hogy az Emilnek első olvasmánya legyen, kezdetben egész könyvtár gyanánt szolgáljon, s abban később is mindig fő helyet foglaljon el. A műnek erkölcsi és culturális jelentőségét Hettnernek a bevezetésben közölt szavai eléggé illustrálják : „Azt hinné az ember — úgymond Hettner *) — hogy majdnem lehetetlen ily szegény anyagból, minő „Robinson“-é, érdekfeszítő cselekményt, vagy még bármennyire kielégítő jelentőségűt is szőni. De mintegy varázsütésre életet nyer és mozgásba lő itt minden. A napi szükség kényszere Robinsont egyik találmányról a másikra vezeti, az érzet, hogy minden segély nélkül van, az öröm és hála, ha valamely előre nem látott esemény megkönnyíti az elhagyatottságot, sivatag keblében a vallásos, istenben való bizalom gyöngéd értelmét keltik fel. Ha társának, Pénteknek, később az angol matróznak, továbbá a spanyol gyarmatosoknak oda jövetele kényszerítik őt, hogy mindig új keresetforrásokról gondoskodjék, és hogy mind törvények, mind büntetések által a kis köztársaságnak minden megháborítását megelőzze , élő képe az állam és polgári társadalom keletkezésének, növekedésének és létezésének. Látjuk, mikép haladt az ember benső kényszerből fokról-fokra az első nyers természeti állapotból a műveltség- és civilisázióhoz. Szóval egy festmény tárul elénk, oly nagy és hatalmas, hogy itt még egyszer láthatjuk az emberi nem természetszerű fejlődését, „Robinson“, ha szabad úgy mondanom, egy neme a történelem philosophiájának. És épen e szempontból e csodálatraméltó költeményünknek megbecsülhetetlen mesterfogása, hogy Robinson személyisége semmi különös tulajdonság, semmi kiváló képesség által sem tűnik ki, hogy Robinson — mondhatjuk — egészen közönséges, mindennapi ember. Amint ezen Robinson gondolkodik és érez, amiről intézkedik, amit ez feltalál, tesz és cselekszik, ugyanígy gondolkodnék és érezne bármely műember az ő helyzetében, ugyanarról intézkednék s azt találná fel, tenné és cselekedné. Ila Robinsonnak talán határozott szeretete volna a természet iránt, vagy kifejezett hajlandósága a mechanikai ügyességhez, akkor, mint az angol kritikus Coleridge egyszer igen találóan megjegyzé, a műt talán néhány vonzó bonyodalommal és leírással gazdagabb volna, de Robinson megszűnt volna az lenni, ami, t. i. az egész emberiség példája és tükre." „Robinson" jelentősége azonban még nagyobbnak tűnik fel, ha tudjuk, mily hatalmasan reagált De Foee műve által az előző idők hoszszan tartott ízetlenségei ellen. A regény Cervantes don Quijoteje után nemsokára ismét arra az útra tévedt, melyen a XVI. század lovagi és pásztori regényei annyi bűnt követtek el a természetesség ellen. A D’Urfé roppant terjedelmű Astreája (megj. teljesen 1647.), a galant-politikai regények légiója, Scudery kisasszony híres Cléliája és egyéb kificamított alkotásai, melyek mind erőszakkal látszottak keresni a belsőleg és külsőleg valószínűtlent, állottak a kor magaslatán, olvastattak és bámultattak az akkor műveltnek tartott világon. Aki sikert akart aratni, ezeknek jön utánzója, s ha pl. Németországban egy Simplicissimus alapjában egészségesebb conceptiót tanúsít is, a költőietlen elemek uralma, a rendkívülinek hajhászása, a jellemzés iránti érzék hiánya, szópompa, üres tudákosság, émelyítő érzelgés azon vomások, melyek az idő elbeszélő művein kivétel nélkül észlelhetők. Még az angolok, szerencsés naturellsek dacára sem maradtak mentek ez irány senyvesztő hatásától. Tevékenységüket ugyan főkép a színpadra irányzók, s a mozgalmas politikai élet reálisabb terén foglalkoztaták a kedélyeket, de a francia ízlés tett náluk akkora foglalást, hogy az Amadisféle regényeket szívesen utánozták. Sőt a természetellenességben bizonyos tekintetben tovább mentek. Azon törekvés, mely Erzsébet korában a kifejezés nemesítése iránt először nyilvánult erőteljesebben, az elbeszélésnek egy egészen új faját hozta létre, azt, melynek első mintája John Lillie „Euphnes of the Anatomy of Wit“ című regénye volt. Az euphnismus, vagyis az élcelő szócsavarásban való ügyesség a műveltség feltétele volt, s bár Shakspeare gúnyolódik felette, egészen maga sem volt ment kora ízlésének érintésétől. Szerencsére a sokféle túlzás, eme kiállhatatlan modorosság nem tartott soká. Az jellem a politikai élet által folyvást fejlesztve és erősítve legelőször szegült ellen a természetellenességnek, s oly irányba terelte az elbeszélő költészetet, melyben egyedül fejlődhetett tovább teljes életrevalósággal. A kezdet dicsősége De Focé ; az első classicus mű : „Robinson.“ NÉVY LÁSZLÓ. AZ IiaYIJTtJIl AHAU SZÉPIRODALOMRÓL. Az akadémia kiadványai között a napokban érdekes kis füzet jelent meg dr. Goldziher Ignáctól következő címmel: „Jelentés a m. t. akadémia könyvtára számára Keletről hozott könyvekről tekintettel a nyomdaviszonyokra Keleten.“ Ezen tartalmas kis füzetből veszszük át a következő érdekes adatokat : *] Robinson und Robinsonaden. Vortrag, gehalten im wissenschaftlichen Verein zu Berlin, von H. Hettner. Berlin Hertz. 1854.