Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)

1875-05-09 / 19. szám

csüng a távolból hazáján, melynek szeretete neki oly nagyon sok áldozatba és fájdalomba került. Még utolsó költeményének két végső sorá­ban hazájáról ábrándozik: Hirt hazámból nem hoz senki. S ott van eltemetve kincsem. Azután következett élete utolsó katastrophája, melynek részleteiről semmi bizonyosat nem tu­dunk. E szép tehetségű, kedves hangokon zengő fiatal költő őrjöngési kínok közt hal el távol imádozott hazájától: S nincs ki nézze véglángját szemének : Szélsüvöltés a halotti ének. FRANCIA IRODALMI SZEMLE. [Paris, ses Organes, sesfonctionset sa vie dans lasecondemoitié du di x-n euvieme siécle. Par M. Maxime du Camp 1875. Paris Hachette. — LesConventionnels d’A uvergne. D u 1 a u r e, par M. Marcellin B ondet. 1875. Paris. Segier. — Camille Desmoulins, Lucile Desmoulins; étude sur les Dantonistes. Par Jules Claretie. 1875. Paris. Pion. — Bourdaloue, sa prédication et son temps. Par A. Fengére 1875. Paris Didier. — Bourdaloue, théologien et orateur. Par M. l’abbé Lezat. — Premiers Lundis par Saint e-B e u v e 1875 Paris, Michel Levy. Oeuvres Completes de Mol i é re. Publiées par M. E. D e s p o i s. 1875. Paris Hachette,­­Les Musées de francé. Recueil de Monuments An­tiques. Par M. Froehner. Paris Rothschild 1875.] I. < Maxime du Camp kiváló helyet érdemlő nagy munkája, „Paris, ses organes, ses fonctions et sa vie dans la seconde motie du dix-neuviem­e siècle“ most már teljesen elkészült s a napokban az utolsó, hatodik kötet is kikerült a sajtó alól. Előttünk áll a roppant kiterjedésű város, mely egész kis világ magában ; látjuk kiváló jelensé­geit, mozgató erőit, életviszonyait, szigorú statis­­tikai adatokon alapuló pontossággal jellemezve, melyek úgy kulturtörténelmi, mint nemzetgazdá­­szati szempontból fölötte érdekesek. Az első öt kötetben szerző lelkiismeretes gonddal és hűséggel festi a főtörvényszéket, a pénzverdét, a mont-de-Piétét (zálogház), kloákákat, árucsarnokokat, postákat, nyilvános közlekedési eszközöket, börtönöket és szegények házait, nem­zeti bankot, oktatásügyet, kórházakat, világítási rendszert, dohány­kereskedést, a város élelmezését, vasutait, rendőrségét, a Szajnahajózást s. a. t; míg az utolsó kötetben a város történetét, va­gyoni állását, temetőit, s a les organes acces­­soires cím alatt színházait, könyvtárait, hírlapjait, tűzoltóit és a nemzeti gárdát vezeti az olvasó szeme elé. A három első fejezet az egész munka ará­nyainak keretében föltárja Páris kimeríthetetlen jövedelmi forrásait, melyek a folyton növekvő kiadásokat kellőleg fedezik, azután jellemzi az események befolyását a népesség szaporodására, a születés és halálozás közti változó különbsé­geket, a temetőket és lakodalmakat. A bevételek fő forrását, mely Pak­s óriási költségvetésébe rést ütni nem enged, a fogyasztási adó képezi, melyet du Camp „la poule aux ceufs d’or de Paris“-nak mond. 1801-ben 10,936, 416 frankot jövedelme­zett ; 68 évvel később, a császárság utolsó esz­tendejében 107,557,565 frankot, tehát 100 milli­óval többet. Ez évenként körülbelül másfél millió átlagos növekedést mutat. Utópisták arról álmo­­doznak, hogy eljövend még az az idő, midőn e jövedelmi források nélkülözhetővé válnak, és el­töröltetnek, pedig a tapasztalat e tekintetben már nem egy kemény leckére tanította meg őket. 1791-ben a rokkantak üdvlövései mellett föl­függesztetett a fogyasztási adó, és hét évre rá törvényesen megnyittatott és pedig nem csak azért, mert a község nem nélkülözhető, hanem főleg azért, mert fölfüggesztése semmi haszonnal sem járt. Az élelmiszerek ára egy árva fillérrel sem szállt alább, sőt ugyanazon áron sokkal roszabb portéka jött fogalomba, a nagy város élelmezé­sénél kevesebb gondot, tisztaságot és választé­kosságot tapasztaltak, mint azelőtt. Rendkívül érdekes és teljesen új részleteket nyújtanak a „l’Etat civil“ és a „les Cimetiéres“ című­ fejezetek. De mind e rajzokban szembe­szökő vonást képez a lakosságnak minden köz­­igazgatási rendelettel való teljes elégedetlensége, az absolut felelősség, melylyel mindent a közigaz­gatás nyakába akaszt, még akkor is ha rajta múlt, hogy egyik másik rendelettel a kívánt siker kar­öltve nem járt. Nem kevésbbé érdekes és tanulsá­gos az „Organes accessoires“ szakasz, a 41 szín­ház, — melyek 1873-ban a szegények javára, 16,168,719 frankot jövedelmeztek, — továbbá az oly gazdag tanulmányanyagot nyújtó nagyszámú könyvtárakról. Itt találjuk mindjárt első­sorban a Mazarin-könyvtárt 150,000 kötetével és 4000 kézirat gyűjteményével ; az arsenal-könyvtárt 230,000 kötettel és 600 kézirattal ; a sainte-ge­­nevieveit 120,000 kötettel és 3000 kézirattal, és a Richelieu-könyvtárt, melynek 55 kilométernyi könyvállványa 2,200,000 kötetet képvisel. Azonban az egész nagy munka legérdekesebb fejezete az utolsó, mely mintegy erkölcsi resu­­méja az egésznek, s mely „de Párisien“ címmel ismét hét külön szakaszra oszlik, úgy mint: „a lakosság“, „a közvélemény“, „a vallás“, „az erköl­csök“, „a régi jó idők“, „a forradalmak“ s végül „az ábrándok és veszélyek“ szakaszaira. A párisi nép ábrándos, rajongó és mégis skep­­tikus. Hiszi azt, mi előítéletének és ízlésének

Next