Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)
1875-02-14 / 7. szám
FIGYELŐ, egy középtanodájánál uralkodik, s mely ezen segédeszközöket, a paedagogiának oly drága vívmányait, feleslegeseknek, sőt haszontalanoknak tartja. III. A tudományos rendszer és emlékezet eredményeire fektetve, igy mintegy elő van készítve a talaj a történelem legmagasabb, vagy egyetemi előadására. A három fokozatú előadásnak a következő három kör felel meg: értelem és szívképzés az eleminek; az okok és okozatok összefüggésének keresése (pragmatismus) s egyszersmind a szabatos és díszes előadásnak megszerzése a második fokon, a míg a legfelsőbb fokozatnak, a pragmatismuson felül már az ítéletképzés, vagyis a történelem különböző adatai s az egyes történészek ítéletei között eligazodás és bölcselkedés képezi célját. E magas cél különösen kettőt föltételez: először ama képesség megszerzését, mely által a tanuló az eredeti források tanulmányára maga is alkalmassá válik, másodszor az e szakbeli irodalom lehetően teljes ismeretét. Az elsőt illetőleg talán lehetne külön tanfolyamot nyitni azok számára, kik vagy szenvedélyből, vagy e szakra készülvén, a források tanulmányára önkényt szánják el magukat. Az a szakmérvű diplomatikai előismeret, mely egyetemünkön jelenleg taníttatik, koránt sem helyettesítheti azt, mit én a történelmi előkészület név alatt értek. Az alig terjed túl a magyar és illetőleg a latin okmányok olvasási titkainak, s legfelebb az időszámok megfejtésének tanításán. Ellenben az, mit én itt értek, tulajdonképen a történelem történelmének tanítása, illetőleg nyomról-nyomra menetel azon tudományos vívmányok hosszú során, melynek a történelem mai állását köszönheti. Az assirékiratoknak fölfedezési és megfejtési történelmét és úgy elő kell adnia az illető tanárnak, mint az óegyptomi hármas föliratú kő megfejtési kulcsát, vagy a legmodernebb történészek különböző elméletét, ugyanazért egy lehetőleg teljes történelmi könyvtáron kívül az egyetemnek birtokában kellene lenni mindannak, amit újabb korban a másoló művészet megteremtett, első Napóleon tudósainak pompás kiadványától, a „Britishhmúzeum“ assir cserepein át egész Schliemann legújabb trójai fölfedezéséig. A tanár itt is csak akkor számíthat tanítványai előmenetelére, ha tudvágyukat felkelteni és folyvást fokozni bírja, mi nehezen történhetik másként, mintha a puszta magyarázat mellett a fenn elősorolt segédeszközöket is alkalmazásba hozza. Azt, hogy a történelemtudomány nagyobbszerű művei irodalmilag ismertetve legyenek, azt hiszszük, ma már mindenki követeli; de én ezt csak akkor tartom elégnek, hogy ha a munka ismertetésén és jellemzésén kívül egyszersmind az író jellemrajza s vallási vagy politikai irányzata is adatik legalább főbb vonásokban, mert a fiatal ember legtöbbször hajlandó arra, hogy az először tett benyomást minden óvatosság nélkül elfogadja és a kétségbevonhatatlan igazság érvénrével ruházza fel. Márpedig nagyon is ismeretes dolog, hogy egész iskolái vannak a történelemnek, melyek nem a történelem jól megrostált adataiból vonták el nézeteiket, hanem saját, előre kitűzött irányeszméikhez mesterségesen idomították a történelmi események összefüggését. Márpedig ha az aesthetika elítéli az irányregényeket, a tudománynak határozottan pálcát kell törnie az iránytörténelemírás fölött. De ez nem azt jelenti, hogy a tanuló e sokszor nagy jelentőségű műveket olvasatlanul dobja félre, hanem azt, hogy a tanár adja kezébe az iránytűt, amely által ítéletében eligazodhatik. Igen nagy tömeget részemről a történetirodalomból nem karolnék fel, hanem csak annyit, mennyi a fő irodalmi korifeusok és műveik ismeretére szükséges, míg a többiekre nézve elégnek tartanám a tanulót az illető encyclopediai gyűjteményekre utalni. Egy szóval a történelem egyetemi tanításának módszere szerintem kettőben foglalható össze: először nem tanítani, hanem tanulni-tanitani és másodszor 75