A földgömb 7. (1936)
7. szám - Tasnádi-Kubacska András dr.: A vándorló borostyánkő
szürke valóságot. Valamennyi rege szép, ha megérzed bennük a költészetet, a mesét, de értékesek lehetnek azoknak is, akik az ész fagyos országútját járják. Az elsüllyedt földrészek történetei közt akadnak olyanok, melyek végtőlvégig való dolgokról szólanak. Régen elenyészett világok életét elevenítik meg és ha nem is színezte őket az ember mesélő kedve, mégis pompának és csodálatosak. Ezek a történetek a Föld múltjának egy-egy parányi szakaszára hintenek fényt, így csodálhatjuk meg mi, késői kor gyermekei a letűnt idők romjaiból elénk varázsolt világok életét. Tenger alá süllyedt a Balti tenger keleti partszegélyének, a Samlandinak jó része is. Igaz, hogy nem a mi időnkben. Még csak nem is néhány ezer esztendővel ezelőtt, hanem nagyon sok évmillióval régebben, mikor ember nem élt még a Földön. A samlandi halász nem is hall soha harangzúgást a tenger mélyéből. S mégis, ha elült a zord északi szél és nem dühöng már a vihar künn a tengereken, a csöndesedő hullámok tetején itt is megjelenik az alámerült világ hírnöke, észak aranya, a borostyánkő. A halászok évente tömegével gyűjtik össze azokat a borostyánkő darabokat, amelyeknek belsejébe zárva pihen az ősvilági élet egy-egy foszlánya, az élőlények minden küzdelmével, „örömével és bánatával” együtt. Nincs több olyan anyag, mely hívebben őrizte volna meg évmilliók során az ősvilági élet nyomait. A borostyánkő átlátszó, aranyló koporsójában nyugosznak az apró állati tetemek, testükben az élet utolsó mozdulatával, úgy, amint meglepte és megdermesztette őket a váratlan halál. Látjuk az állatok szaporodását és születését, látjuk táplálkozásukat és fejlődésüket. Látjuk őket erejük teljében szemközt egymással, mint küzdő feleket, látjuk betegségüket és halálukat. Ezek felett az egykor lejátszódott élettörténések felett valóban megállott az idő és örökké vált a pillanat. Ezt a csodálatos anyagot ismerte már az ősember. Ékességet, apró bálványszobrokat faragott belőle. Később, a cserekereskedelem fejlődése idején a borostyánkövet széthordták messze délre és keletre. Az ókorban Észak- és Déleurópát a borostyánkőkereskedelem országútjai kötötték össze. Nagy Sándor uralkodása idején Massilia, a mai Marseille, egyik vállalkozó szellemű polgára felkereste a borostyánkő titokzatos, ködös hazáját, az Északi tenger partvidékét. Elbeszélései Északeurópa egyik legrégibb földrajzi kútforrását őrzik, bár Strabon, az ókor nagynevű tudósa kételkedik bennök, újabban mégis úgy vélik, hogy ez a rejtélyes utazó valóban eljutott a teutonok földjére, a borostyánkő ősi hazájába. Tacitus Germaniáról írt művében említi, hogy a germán törzsek összegyűjtik a tenger partján található borostyánkövet s kereskednek vele. Ismeri már a borostyánkőbe zárt állatkákat is, sőt velük bizonyítja azt, hogy a borostyánkő semmi egyéb, mint megkeményedett gyanta. Az isteni kondást, Eumaiost, borostyánkővel kereskedő föníciaiak rabolták el, olvashatjuk az Odysseában. Schliemann, a mikenei Akropolisz feltárása közben négy holttest mellett valóban nagy tömeg borostyánkövet talált, másik kettő közelében pedig 400 borostyánkőgyöngyöt ásatott ki. A főniciaiak nem csak Kisázsiában, Görögországban kereskedtek borostyánkővel, hanem eljutottak vele meszsze Indiába is. A biblia tanúsága szerint a filiszteusok már Kr. e. 1500 évvel szállítottak borostyánkövet a Fekete tenger partján lakó sémi törzseknek. A Genovai öböl környékén megtelepedett ligurok, Itália szívében, a mai Toscana környékén lakó etruszkok mind foglalkoztak borostyánkő kereskedelemmel. Bukásuk után a velencések, Pannónia lakói és Olbia pontusi görögjei