A Földgömb, 2001 (19. évfolyam, 1-6. szám)
2001-05-01 / 3. szám
Valami tehát lezárult. És valami elkezdődött: a nagy európai beáramlás, Afrika rohamos és mohó „civilizálása”. Hogy ez gyakorlatilag milyen „szellemiség” térnyerését jelentette, arról Joseph Conrad festette a legmegrázóbb képet: „ Megismerkedtem az erőszakosság ördögével, a mohóság ördögével, a forró vágy ördögével - ámde a csillagok fényére esküszöm, ezek erős, egészséges, vörös szemű ördögök voltak, amelyek ide-oda dobálták, hajtották az embert - igen, az embert. De ahogy ott álltam, azon a domboldalon, máris tudtam, hogy ennek az országnak vakító napsütésében a ragadozó, könyörtelen ostobaság alakoskodó, vaksi ördögét ismerem majd meg. ” A fehér emberek többsége „pénzt csinálni” jött ide, miközben a vadon, a kimondhatatlan, fölfoghatatlan vadon számára idegen és megvetésre méltó világa vette körül, a maga különös, szívet szorító rejtelmességével, az „undor igézetével”. Ez volt az úgynevezett kolonializmus. Kittenberger Kálmán 1904-ben érkezett meg ide, Kelet-Afrikába, ahol a németek „következtek be”, és kezdtek el berendezkedni. Ami az ő beszámolóit illeti, az már testközeli élményem volt: személyesen ismertem őt, ott lakott velünk átellenben, Nagymaroson. Néha sikerült átszöknöm hozzá. Megigézetten hallgattam a meséit ott, a Csuka-völgyben álló villának faragott tornácán. Verne mellett őt olvastam legszívesebben akkor. Nem egyszerűen csak olvastam. Benne éltem a könyveiben. Aztán az ember felnőtt, és ökológiai stúdiumokba bonyolódott. És egyre kevésbé tudta megválaszolni a kínos kérdéseket: mi magasabb értelme volt annyi tömérdek állat lemészárlásának? Tudom, a tudományos gyűjtés, a múzeum stb., stb. (Amely gyűjtésnek csupán egy csekély része jutott haza, mélyablakként porosodott a múzeumpadláson, majd ’56-ban hamuvá égett...) Kittenberger szegény volt és autodidakta, elemi szinten szűkölködött állandóan, de hát Afrika vonzása túl erős volt. Valamikori sztárkönyvei ma szinte olvashatatlanok. Nem úgy a másik magyar, gróf Széchenyi Zsigmond első afrikai opusza, a „Csui”! Széchenyiben egy pompás szemű, „élesre állított” riporter lappangott, kinek figyelmét semmi nem kerülte el. Könyvének ma éppen azok a legérdekesebbb részei, ahol nem a vadászatról ír... Hanem például azon népekről beszél, kiknek létezésből Teleki gróf hozott haza dokumentációt. Széchenyi gróf már ekképpen látja őket:“, Látni a nairobi utcán komoly, tősgyökeres bennszülötteket is ...jól megtermett, szép szál harcosokat... Olyan ez a főutca, mint valami tarka színházi revü, melyben azonban több a tragédia a komikumnál... Az utcasarkon álldogáló, lándzsájukra támaszkodó harcosok szótlanul figyelik a forgalmat. És mintha valamennyiük fáradt, büszke arcán ugyanazt a kérdést olvashatnám: mivé lettünk? ” És amikor a „vad” és a „civilizált” bennszülöttek közti különbségekről beszél: „Milyen mások, menyivel különbek ezek avadak’ a magunkkal hozott sárosi szerecseneknél! Szerények, szívesek, jókedvűek, illemtudók. A vadonságban, ahol a civilizáció bomlasztó férge még nem mételyezte meg az ősi romlatlanságot, a jómodor még általános. Hiszen a fehér ember modora, viselkedése, erkölcse a maga nemében sokkal hiányosabb afiimitív népekénél, akiknél a tilos fogalma annyival szigorúbb határok közé szorul! ” V,, /'p ; ,'. Szóval Afrika varázslatos világa változóban van! Olyát mi adja, hogy már a végóráját emlegetik. Vadromantikus Afrika-képünket nemhogy meg kell változtatni, hanem újra kell alkotni azt! Jó érzéssel jelenthetem, hogy ebben mi magyarok ismét ott vagyunk a legjobbak között. Ennek az örvendetes törekvésnek legmarkánsabb eseménye kétségkívül az 1987—88. évi Magyar Tudományos Afrika Expedíció volt, amely száz évvel később ismételte meg a vadgróf felfedezőútját a rejtelmes Kelet-Afrikában. Teljesítményük minden tiszteletet megérdemel a földrajz, a térképészet, a felszínalaktan, a településföldrajz, a botanika, a zoológia és a néprajz területén. Azóta ismét hosszú évek múltak el, s mostanság egyre többen juthatnak el - korántsem expedíciós, hanem sokkal előkelőbb körülmények közepette - Afrikába. S közülük nem kevesen, luxusutazásukról hazatérve, hogy úgy mondjam, könyvre fakadtak. (Mark Twain írja egy helyen: érdekes, hogy az emberek a legritkább esetben vállalkoznak mondjuk egy tengerjáró hajó megtervezésére és megépítésére, hajómérnöki diploma nélkül. De egy könyv megírására - a legelemibb képességek híján is - minden további nélkül!) Szerencsénkre azért napjainkban is azok vannak többségben, akiket ugyanaz a nyugtalanság hajt, mint Bálint Györgyöt, aki azt a bizonyos elhagyatott lelki tájat kereste... Baróti Szabolcs A FÖLDGÖMB, 2001/3