A Földgömb, 2012 (30. évfolyam, 1-9. szám)
2012-08-01 / 5. szám
Nád felül és alul Reggel kilenc felé már csak egymagam ülök a csárdában, amely persze egy közönséges büfé, de azért nádfedeles. Velem szemben nádazó hirdeti magát, kicsit arrébb ténylegesen is rakják a kévéket egy régi parasztházra. De nem csak a népi lakóházakon találni nádfedést. Fenn, a hegyeken, a sorra épülő villaóriások némelyikét is nád borítja, azt gondolná az ember, talán a tóban nem is maradt egy szál sem... Elég azonban egyetlen pillantást vetni a Velencei-tó felé, hogy meggyőződjünk ennek ellenkezőjéről. Sukoró képét a nád mellett a víz, pontosabban a vízre nyíló látképek sokasága határozza meg. Míg a déli part hagyományosan a fürdőzőket vonzotta, az északi oldal inkább a kirándulók és a szemlélődők terepe volt. A hétvégi nyaralók házvégeinek ezernyi háromszögletű szeme mind a tótükör felé tekint. A 70-es évek egyik első rendezési terve épp ugyanilyen faluképet vizionált. Akkoriban dőlt el, hogy a Velencei-tó másmilyen lesz, mint a Balaton, s főként a siófoki Aranypart! A vezetés központi szállodaberuházások helyett a nép szorgalmára bízta a táj kibetonozását, amelyet egyben a fejlődés jelének is tekintett. A szőlők és gyümölcsösök között persze első lépésben csak egy sűrű bódéváros keletkezett: nyaralónak használt vasúti kocsikból, buszokból és hullámlemez-fedelű négyzetekből. Esetlensége ellenére a bódéváros büszke előőrse volt a városi középosztály néhány évtizeddel később megkezdődő „végleges” kirajzásának. SUKORO © 81