Forum. Irodalmi, társadalomtudományi és kritikai folyóirat 3. (1948)

1948 / 11. szám - Gellért Endre: Amit Sztaniszlavszkijtól tanultunk

AMIT SZTANISZLAVSZKIJTÓL TANULTUNK A századvég színházáról Sztaniszlavszkijnak és Nyemirovics Dan­s­cs­enkónak pesszimista véleménye volt. Maga Sztanis­lavszkij így ír: „A ragyogó tradíciók a gyakorlatban elfajultak, nem maradt belőlük más csak a technikai ügyeskedés .. . A színház ügye egyrészt énekes kádéhá­­zak vállalkozóinak, másrészt hivatalnokoknak a kezébe került. Lehetett-e ilyen körülmények között a művészet megújhodására számítani?“ Lehetett! Ezernyolcszázkilencvennyolcban megalakult kettejük veze­tésével a Moszkvai Művész Színház. Ismét szószénál idézem Sztanisz­­lavszkijt: „Az új vállalkozás programja forradalmi volt. Halálra ítélték a régi játékmódot, a hamis színházat, a hamis érzelgést, a hamis szava­lást, a ripacskodást, a rendezés és a díszletek hazugságait, a sztárrend­szert, amely megbontja az együttes összhangját, szóval az előadás egész régi rendszerét és a műsor középszerűségét. Romboltunk a művészet nevében. Hadat üzentünk a színházi rutinnak, bárhol nyilatkozott meg is az. Egyetlen kártyára tettük fel egész művészi jövőnket.“ Hogyan valósította meg a Művész Színház a fejlődés rendjén ezt a programot? Első stációja a történelmi realizmus volt, amit maga Szta­­niszlavszkij felületi realizmusnak, mások naturalizmusnak neveztek. De Sztanis­zlavsz­kij nem elégedett meg a külsőségek élethű ábrázolásával. Színházában, főleg a Csehov és Gorkij darabok révén egyre nagyobb sze­repet kapott az ösztön és az érzelem. Ahogy ő mondja, ekkor már szel­lemi realizmusra törekszik. Ezt írja: „Ha a történelmi realizmus a külső élethez vezetett bennünket, az intuíció és az érzelem a belső igazság felé irányított.“ Ezt a belső, művészi igazságot kereste szimbolizmuson, impresszionizmuson, irrealizmuson át, hogy végül eljusson a lélekfor­máló, mélyretörő realizmushoz. S ha most azt nézzük, hogy hol tartott a magyar színházi kultúra a század végén s hogyan fejlődött tovább, akkor egy ideig, sajnos, csak egy ideig, szinte ugyanannak a folyamatnak vagyunk tanúi Budapesten, mint Moszkvában. Kétségtelen, hogy a naturalizmusnak mi is igen sokat köszönhetünk. A hamis, hazug illúziók helyett a valóságot próbálta ábrázolni. Arra­­ törekedett, hogy minden olyan legyen a színpadon, mint az életben. Elsősorban a színész, de a környezet is, amelyben a színész él. Az álpá­­toszos szavalás helyett emberi hangon kezdtek beszélni, a hatalmas operai taglejtések helyett közvetlenebb gesztusokat alkalmaztak, sőt egyesek megtanultak gesztus nélkül játszani. A mimika is egyszerűbb lett: elmaradt a fogak csikorgatása és a szemek forgatása — egy szem­villanás, két összeszorított fogsor többet fejezett ki. Az érzelmi élet külső kifejezési eszközei egyszerűbbek lettek. És a keret, amelyben ezek az emberibb emberek éltek, a valóságos életet igyekeztek ábrázolni. A meg­tett út a hazugságtól az igazság felé igen nagy volt. Az évek folyamán azonban sok minden kiderült. Sajnos, előbb csak a külsőségek lepleződtek le. Mindenben a valódit keresték és kiderült, hogy a „nem mind arany, am­i fénylik, a színpadra nem érvényes, ott bizony ép a valódi arany az, ami mattnak hat. — Dobjátok ki ezt a művirágot, mondjuk a valódi csokorra, a selyemrózsák színe frissebb­nek, harmatosabbnak tűnik fel, szinte a szagát is érezzük. V­agy gondol­junk a lakomák étvágygerjesztő, zsírtól fényes, ropogósra sült pecse­nyéb­e. Papirosból készülnek. Színházi körökben ma már közismert tény

Next