Kultúra és Közösség, 1980 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1980 / 5. szám - SZÍNHÁZ, SZÍNJÁTSZÁS , KÖZÖSSÉG - Regős János: "Iszapon lépked az ember" (Egy társulat hattyúdala)

Regős János „ISZAPON LÉPKED AZ EMBER" (Egy társulat­ hattyúdala) A 79/80-as színházi évad két olyan előadást is hozott, melyekben tizen­éves hősök szerepeltek. A Csiky Gergely Színház Bereményi Géza Halmiját mutatta be, a Józsefvárosi Színházban pedig Wedekind egy korai darabját, A tavasz ébredését láthattuk egy javarészt fiatalokból álló társulattól. Az utóbbi mű egy nálunk jóformán ismeretlen dramaturgia — a naturalizmus ellen fellépő német színházi expresszionizmus — egyik legelső hajtása, egy nem­sokára „fenegyerekként” számontartot művész első színpadi zsengéje. Általa most egy szakmai és egzisztenciális szempontból a szerző hőseihez nagyon is hasonló helyzetben levő társulat juthatott szóhoz. S míg a kaposváriak Halmi előadásában a cselekvésképtelenség mint pozitív színpadi demonstráció nyert művészi létjogosultságot egy erőteljes és tudatos színészi-színpadi interpretáció nyomán, addig a Népszínház előadásában ez a generációs tehetetlenségérzet valósággal bennszakadt a szereplőkben, amitől az egész produkció szívszorí­­tóan fájdalmassá, néhol pedig zavarbaejtően ügyetlenné vált, ami furcsa mó­don csak erősítette bennünk a látottak hitelét. A fiatal színészek nem tudták „birtokba venni” az előadást, s talán ez az, ami miatt annyira igaznak éreztük mindazt, amit ők ennek a korosztálynak a magára hagyatottságáról, testi-lelki kríziseiről elmondtak. A darab maga kamaszokról szól, fiúkról és lányokról, akik maguk se tud­ják miért, de az élet alapkérdéseiben kell hogy döntsenek — itt és most. Lét és nem-lét, szerelem és testiség, az animális és erkölcsi késztetések összebékít­­hetetlenségét, kisebb-nagyobb kudarcok, frusztrációk egész sorát élik meg, s valamilyen formában mindannyian elvéreznek közben. A Népszínházban ez már a harmadik olyan bemutató, amelyikben fiatalok vallanak önmagukról, önmaguknak. A Rómeó és Júlia volt az első (Ruszt József rendezése). Ebben a nemzedékek kölcsönös érzéktelensége, a tombolás és a rideg közöny éles kontrasztja feszült. A gyermeki hancúrozás, szerelem, érzé­kiség A lírai komédia szinte észrevétlenül fordul sorstragédiába, mert a fel­nőttek már beleszoktak a maguk választotta állóháborúba, s gőzük sincs arról, hogy mi van a levegőben. Aztán jött a Zéta, ez a beismerten pedagógiai szán­dékkal készült, esetlen előadás, ami — úgy tűnik — túlságosan is áttételes volt ahhoz, hogy a fiatal, még „önmagukat tanuló” színészek ne bizonytalanodja­nak el az érzelmi dramaturgia, az epikai megformálás és a hősökből hiányzó drámai erővonalak tisztázatlansága folytán. Ezek az előadások közvetlen előz­ményei ennek a mostaninak, és nemcsak a darabválasztás állítja őket egymás mellé, hanem a társulat is, amely színre vitte őket: a Népszínház stúdiósai.

Next