Kultúra és Közösség, 1987 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 2. szám - RECENZIÓ - A. Gergely András: Magyar Bálint: Dunaapáti 1944-1958 : Művelődéskutató Intézet - Szövetkezeti Kutató Intézet, Bp. 1986
зап általánossá, átlagossá vagy modellértékűvé teszi „Dunaapátit”, s ezáltal szuverén tartalmú művé teszi Magyar Bálint kötetét. Ahogy a „szerző” — vagy még inkább: a föltáró — pontos arányérzékkel idézi példaként előbb egy lipótvárosi úriasszony levelét, melyben egy konkrét „dunaapáti” ház, egy deportált zsidócsalád lakásának fölszerelését „igényli ki”, s az ügymenet későbbi, nyilván hoszszas fázisaiból csupán a járási főszolgabírói határozatot emeli ki (három sűrű hónap eseményei közül), az valódi sűrítőképességre, alkotói vénára vall. Vagy ahogy az 1945—47-es pártküzdelmek frázisos agitációjából személyes hangú intézményi levélváltást, verespéteri szónoklatot és korrekt szavazati statisztikát villant föl, az többet jelent, mint hogy terjedelmi korlátok közé szorultan válogatnia kellett, s ennyi maradhatott közlésre. Magyar Bálint a nyilvánosság elé kínálkozó jelek sűrű tömegéből ásta elő a jelentésteli, árulkodóan köznapi, mégis korszakjelző tényeket, s épp e mértékletes csoportosítás segítségével tudja fölfedezni számunkra is például a kisgazdapárti vagy parasztpárti kapcsolatok meghitt, kollegiális légkörének szigorodását vagy a nyelvezet szálkásodásában is érzékletessé váló politikai állapotváltozásokat. A koalíciós időket, a beszolgáltatási agitációt, a földosztó hevületet és a téeszszervező, kulákozó atmoszférát úgy tudja a helyi, falusi mikroklíma felől bemutatni, hogy a történeti makrofolyamatok szájbarágós fölidézésével csöppet sem kell törődnie, mégis megérzékíti azokat. Az igazolóbizottságosdi, a téeszesítősdi, a kékcédulás szavazósdi bár csupán lokális vetületében kap éles karakterű megvilágítást, mégis téveszthetetlenül fölsejlik mögöttük a történeti változások irányának, a „nagypolitikának” lapidáris világa. Talán jogos kérdés lehet: szabad-e egyetlen falu eseményrendjének fölidézésével szólni, fiktív példázattal élni a magyar településátlagot bizonnyal hasonlóképp érintő ügyekről? Illetve: elég-e tájolónak e konkrétan is létező faluról (vagy hajdani, 15. századi mezővárosról) annyi, hogy a kihasználatlanul hagyott Dunapartja, a magabiztos érseki város közelsége s a homokos alföldi táj porfútta szabadsága határozta meg kondícióit? A kötetek címlapján ugyanis a halálraítéltséggel pompázó, szétrogyott szekérkerekek, a hátlapon a negatívjába fordított hajdúböszörményi térkép, meg a szövegközi, évenkénti időrendet tagoló képdokumentumok azt jelzik, hogy más-más községek levélpapírjain, más tájegységek hivalkodó fejlécével, távoli települések igazgatási stemplijével akár „Dunaapáti” közügyeiről is szólhatnak e faktumok, s épp annyira a többiről. Mert „Dunaapáti” végső soron nem csupán egy a sokezer magyar község életes valóságából, de egyenest a 44—58 közötti Magyarország maga! (Ehhez mérten persze nemcsak elegendő, de a hitelesség fejében megtartott „apáti” adatok árulkodó sokasága még túl konkréttá is teszi a mában tovább élő községet, általánosban az egyedit mutatva föl. Viszont az „átlagmagyarországi” településhez képest ennyi betájolás mégiscsak szükséges annak, aki egy szovjet vagy amerikai levéltárban a kor Magyarországának településrendjét, közigazgatási és politikai viszonyait, idejétmúlt vagy akut folyamatait óhajtja viszakeresni a megmaradt levéltári források alapján.) Az olvasó értelmező, azonosító kaparászása, e nyomkereső munka nagyjábóli érdektelensége, fölöslegessége teszik tehát azt a fölismerést, hogy a névtelenség unott ködében rejtőző község nemcsak véresen valódi valóság a tárgyalt időszakban, de lenyűgözően szuverén módon az. Az „ötvenes évekről” átadotában megfogalmazott tengernyi ideologikus vélekedés (napló, film, vallomás, séma és tanítás) mind-mind általánosságával érvénytelen túlzás, sőt: manipuláció egy ilyen korrekten részletező, időrendi regulába fogott dokumentáció mellett. A napló- és memoárirodalom napjainkban ismét túlburjánzó tényanyaga valahogy ösztövér mendemondának tetszik az effajta mértéktartó regisztrálás szándékához s formájához viszonyítva. Az ember kénytelen ebben az anyagban átélni a képest is leigázóan végzetszerű történéseket, s kénytelen belátni: nincs embergyötrőbb folyamat, élet elleni méreg, látványosságot nélkülöző gyötrelem, mint a történelem, ami elutasíthatatlanul megesik az élők többségével. „Dunaapáti” lakóinak egy 1952-es mosolya, 1947-es lagzija vagy 1955-ös gabonabegyűjtő napja olyan módon kereteződik itt a köztudat és a fejlődésjelenségek kényszereivel, az ügyészségi határozatokkal és jegyzői végzésekkel, megyei leiratokkal és országos kuláklistázásokkal, békekölcsönjegyzésekkel és „közérdekű híranyagokkal”, hogy a sorsvezetés lehetetlensége több mint nyilvánvalóvá lesz a szemlélődő utókor számára.