Kultúra és Közösség, 1988 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1988 / 6. szám - Pelle János: Clemenceau, a győzelem és a vereség atyja

és a sebesültek ellátásának hiányosságait, s ezért többször is összeütközésbe került a cenzúrával. A l’Homme libre (Szabad ember) címe ekkor változott l’Homme enchaîné-re (Leláncolt ember). A Tigris cikkeiben és képviselőházi felszólalásaiban nem csupán a háború folytatására buzdított, de a németek elleni harcot az emberiség és a barbár­folytatására buzdított, de a németek elleni harcot az Emberiség és a Barbár­ság, a Világosság és a Sötétség, a Progresszió és a Reakció küzdelmeként szervező is fontos szerephez jutott: a Honvédelmi Bizottság (Comission de l’Armée) elnökeként élesen bírálta a tábornokokat, többek között a szaloniki expedíció és Gallipoli ostroma miatt, melyet „kalandorakciónak” bélyeg­zett. A „honmentő republikanizmus” részét alkotta a forradalmi frazeológián túl egyfajta olcsó népszerűségre való törekvés is; ennek keretében állította szembe a Tigris a nélkülöző és vérző bakát, a „pollu”-t a „jezsuita” táborno­ki karral. 1917 tavaszáig úgy tűnt, hogy az egymást követő szocialista miniszter­­elnökök (Viviani, majd Briand) a győzelemig képesek vezetni Franciaorszá­got, s a hazának nincs szüksége az összeférhetetlen hírben álló, demagó­giára hajlamos Clemenceau szolgálataira. Az 1917 februári orosz forradalommal azonban megingott az antant szö­vetségi rendszere, s ugyanekkor az iszonyú verduni felőrlő csata után a fran­cia hadseregben is a kifáradás jelei mutatkoztak. Egyidejűleg a központi hatalmak egyike, Ausztria—Magyarország, erőfeszítéseket tett a kompromisz­­szumos béke megkötésére. Nyilvánvalóvá vált a győzelemig folytatott világ­háború kül- és belpolitikai kockázata a hadviselő országokban. Ebben a válságos helyzetben nőtt meg Clemenceau szerepe, s vált meghatározóvá Franciaország és Európa további sorsának alakítására. A BÉKE ESÉLYEI És most álljunk meg egy pillanatra. Már az 1920-as években egyetértet­tek a kortárs gondolkodók, hogy az első világháború kitörésével a világtör­ténelem irracionális vágányra csúszott. Ehhez ma már, 1987-ben, nyugodtan hozzátehetjük: a végzetes torzulás valamikor 1917 folyamán következett be. Ekkor adódott utoljára esély a világháború kompromisszumos befejezésére, s annak a végzetes folyamatnak a megakadályozására, mely oda vezetett, hogy 1940 és 1944 között az egész európai kontinens totalitárius rezsimek uralma alá­­került. Ma már világosan látszik, hogy 1914 és 1945 között valóságos társadalmi­politikai láncreakció ment végbe, s a robbanás epicentruma Európa közepén, illetve keleti térségében volt. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az első világháború közvetlen következménye volt az első nagy forradalmi hul­lám, mely Oroszországból indult el, s ott egy új, minden eddigitől eltérő, ám a hagyományos önkényuralmi struktúrára szervesen ráépülő rendszert ho­zott létre. Az olasz fasizmus és Mussolini hatalomra jutása sem következett volna be akkor, ha Itália megőrzi semlegességét, és nem visel hadat az Osztrák—Magyar Monarchiával. Mert bár Olaszország a győztesek között volt, közvéleménye kevesellte a neki jutott területeket, úgy érezte, nem kapott kárpótlást a meghozott áldozatokért. A háborús veszteségek követ­

Next