Kultúra és Közösség, 1988 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1988 / 6. szám - Pelle János: Clemenceau, a győzelem és a vereség atyja
és a sebesültek ellátásának hiányosságait, s ezért többször is összeütközésbe került a cenzúrával. A l’Homme libre (Szabad ember) címe ekkor változott l’Homme enchaîné-re (Leláncolt ember). A Tigris cikkeiben és képviselőházi felszólalásaiban nem csupán a háború folytatására buzdított, de a németek elleni harcot az emberiség és a barbárfolytatására buzdított, de a németek elleni harcot az Emberiség és a Barbárság, a Világosság és a Sötétség, a Progresszió és a Reakció küzdelmeként szervező is fontos szerephez jutott: a Honvédelmi Bizottság (Comission de l’Armée) elnökeként élesen bírálta a tábornokokat, többek között a szaloniki expedíció és Gallipoli ostroma miatt, melyet „kalandorakciónak” bélyegzett. A „honmentő republikanizmus” részét alkotta a forradalmi frazeológián túl egyfajta olcsó népszerűségre való törekvés is; ennek keretében állította szembe a Tigris a nélkülöző és vérző bakát, a „pollu”-t a „jezsuita” tábornoki karral. 1917 tavaszáig úgy tűnt, hogy az egymást követő szocialista miniszterelnökök (Viviani, majd Briand) a győzelemig képesek vezetni Franciaországot, s a hazának nincs szüksége az összeférhetetlen hírben álló, demagógiára hajlamos Clemenceau szolgálataira. Az 1917 februári orosz forradalommal azonban megingott az antant szövetségi rendszere, s ugyanekkor az iszonyú verduni felőrlő csata után a francia hadseregben is a kifáradás jelei mutatkoztak. Egyidejűleg a központi hatalmak egyike, Ausztria—Magyarország, erőfeszítéseket tett a kompromiszszumos béke megkötésére. Nyilvánvalóvá vált a győzelemig folytatott világháború kül- és belpolitikai kockázata a hadviselő országokban. Ebben a válságos helyzetben nőtt meg Clemenceau szerepe, s vált meghatározóvá Franciaország és Európa további sorsának alakítására. A BÉKE ESÉLYEI És most álljunk meg egy pillanatra. Már az 1920-as években egyetértettek a kortárs gondolkodók, hogy az első világháború kitörésével a világtörténelem irracionális vágányra csúszott. Ehhez ma már, 1987-ben, nyugodtan hozzátehetjük: a végzetes torzulás valamikor 1917 folyamán következett be. Ekkor adódott utoljára esély a világháború kompromisszumos befejezésére, s annak a végzetes folyamatnak a megakadályozására, mely oda vezetett, hogy 1940 és 1944 között az egész európai kontinens totalitárius rezsimek uralma alákerült. Ma már világosan látszik, hogy 1914 és 1945 között valóságos társadalmipolitikai láncreakció ment végbe, s a robbanás epicentruma Európa közepén, illetve keleti térségében volt. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az első világháború közvetlen következménye volt az első nagy forradalmi hullám, mely Oroszországból indult el, s ott egy új, minden eddigitől eltérő, ám a hagyományos önkényuralmi struktúrára szervesen ráépülő rendszert hozott létre. Az olasz fasizmus és Mussolini hatalomra jutása sem következett volna be akkor, ha Itália megőrzi semlegességét, és nem visel hadat az Osztrák—Magyar Monarchiával. Mert bár Olaszország a győztesek között volt, közvéleménye kevesellte a neki jutott területeket, úgy érezte, nem kapott kárpótlást a meghozott áldozatokért. A háborús veszteségek követ