Kultúra és Közösség, 1991 (18. évfolyam, 1-4. szám)

1991 / 3. szám • Emigráció - ÍRNI - IDEGEN NYELVEN - Mózsi Ferenc: Szivárvány

Mózsi Ferenc: „Megvásároltam..." Nagyon jó a kérdés, én is kezdettől fogva ezt járom körül. Nem szeretem azt a megjelölést, hogy „emigrációs kiadvány”. Elsősorban azért nem, mert én az egyetemes magyar irodalom képletben gondolkodom, gondolkodtam kezdettől fogva. Annak idején a mi Cs. Szabó Lászlónk ugyan a magyar, tehát a magyarországi irodalmi köztudatba betáplálta a nyugati magyar irodalom és a tengeren túli magyar irodalom elkülönítést, jelzőt. Igen ám, de ha van egy „nemzeti válogatott”, akkor az írót, költőt ne zavarja az, hogy csak az első ezerbe, tízezerbe fér be, hanem végezze a munkáját az adott területen. Ezért nem szeretek Kányádi Sándorról, a kolozsvári magyar költőről vagy Farkas Árpádról, a szepsiszentgyörgyi költőről úgy beszélni, hogy romániai magyar költő. A románok már eljutottak odáig, hogy magyar dialektusban író románokról beszélnek. Ezt nem lenne szabad így kategorikusan leírni. Minket nem zavarna az, hogy a 16 milliós magyarság esetén 10 millió az anyaországban, 6 millió pedig kint él, ha létezne legalább a kulturális autonómia. Úgy érzem, hogy kultúrkörök alakultak ki. A kivándorlás szinte egyidős az emberiséggel. Az más kérdés, hogy a kormányok hogyan állnak hozzá. Vegyük a szamizdat példáját: 1983 és 1985 között volt egy olyan jó öt évünk, amikor a fontosabb szamizdat anyagból válogattunk, ebbe beleesik a „Beszélő”, „AB Hírmondó”, „Demokrata” stb. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy pont az amerikai Soros Alapítvány tette lehetővé, hogy a fontosabb máskéntgondolkodók ki is juthattak, gondolok itt Konrád Györgyre vagy Eörsi Istvánra. Nem azt mondom, hogy feltétlenül le kell zárni ezt a nagyon fontos, számunkra nem hősi korszakot (az otthoni szamizdat számára mindenképpen az volt), mert a személyes kapcsolat ma is lényeges és meghatározó. De most talán a befogadó országok kultúrájával is többet fogunk foglalkozni. A kinti magyar sokszor már szinte magyar szellemi gettóban él. Összes idegszálával az anyaország felé fordul, bizony a munka, az üzletvitel mellett többre már nem futja. Említed a szellemi gettót. Ez érdekes, hogy Amerika mennyire fölbomlasztotta azokat a kapcsolatokat, melyek a hazából hozott emlékekre, ismeretségekre épülnek. „Ottani” szemeddel hogyan látod a magyarság helyzetét? Mennyire tartják a kapcsolatokat, mennyire tudják naponta, hogy magyarok és Magyarországról jöttek? Kb. 40-50 ezerre tehető a magyar lélekszám. Van egy olyan mondás, hogy ha két magyar találkozik, akkor három klubot alapítanak. Ez így abszurd, de igaz, hogy Chicagóban is van több magyar klubocska, de szerencsére vannak komolyabb egyházi, valamint társadalmi szervezetek is. Meg kell említenem, hogy mi mint „Magyar ház” létezünk, ami azt jelenti, hogy a Szent István templom és plébánia köré csoportosuló kb. 300 magyar családról beszélek. Ezeket az embereket lehet tulajdonképpen szellemileg megmozgatni, beszervezni. Tulajdonképpen ez a háttere a „Szivárvány” lapnak is. Az embereket megpróbáljuk ingerelni, figyelmüket a kultúra felé fordítani. Nagyon szeretem Koncz Zsuzsát vagy Bródy Jánost, de azért mégis abszurdum, hogy Sinkovits Imre előadására maximum 150 embert tudok összeszedni, Koncz Zsuzsáéra pedig 500-at. Az érdeklődés csökken, és létesítményeink megszűnőben. A korábbi magyar rádióadás megszűnt, és ma már csak egy Kanadában megjelenő hetilapra futja. Örülnöm kell, hogy tíz év után is még sikerül a lapot fenntartanom. Ha a 10 milliós Magyarországon az emberek évi 10 könyvet vesznek , az egy nagyon jó arány. Sajnos, a kinti helyzetet tekintve én csak mínuszokról beszélhetek. 800-900 ezer magyar, illetve magyar származású él az észak-amerikai kontinensen, bár 1980-ban 1,7 millió vallotta magát magyarnak.