Kultúra és Közösség, 2020 (4. folyam, 11. évfolyam, 1-5. szám)
2020 / 5. (külön)szám • Édenek és harmóniák - A.Gergely András: Az érvényesség érvényéről DOI 10.35402/kek.2020.5.4
A.Gergely András Az érvényesség érvényéről /avagy mi végre az irodalom értelmezése?/ „fogyasztóvá” és kreátorrá is..., méghozzá anélkül, hogy a relevancia releváns mivoltát ő maga kellene meghatározza. Mert hát olvasható-e az antropológiai, kultúrakritikai szöveg irodalomként? A fennebb utalt Laczkó Albert Elemér szöveg, de Keszeg Vilmos több monográfiára rúgó szövege, Gagyi József számos kutatása, Oláh Sándor interjúi, Thomka Beáta prózaelemzései (1998, 2018), N. Kovács Tímea kötetnyi szemléje, Szilasi – Hárs 2003; Hárs Endre 1996, 1999, 2003; Paul de Man dekonstruktív és allegorikus narratívája, az allegorikus olvasat esélyei (2000), Gadamer szép fogalma (1994), Ricoeur 2000; Hayden White egész problematizálása a történelem mint irodalmi szöveg kapcsán (1997)24 – egyszóval a kortárs társadalomtudományok egy negyedszázadon belül nemcsak az „olvasat”-kínálat végtelenre bővüléséről tanúskodnak, de arról is, hogyan válik mindez irodalmi érzékenységű alapanyaggá, miközben pedig az irodalom alapanyagai (nemcsak az irodalomtudományokban) cserébe a társadalomismeret és életvilág-kutatás legitim érvényességének szerepkörét töltik be egyre inkább. Vagyis a válasz az egyértelmű igen. Sőt, ahogyan a lehetőségekről doktori értekezésében Kamarás István is lakonikusan összegzi a Befogadói modellek fejezetében: „Nincsen önmagában irodalmi szöveg, csak olvasatai révén létezik. Feltehető azonban a kérdés, hogy mennyiben határozza meg az olvasatot az olvasó? Irodalmárokat és filozófusokat egyaránt izgatja ez a kérdés, amelyre mind erre vagy arra voksoló, szélsőséges, mind pedig mindkét ’felet’ (az irodalmi szöveget és az olvasót) egyaránt figyelembe vevő válaszok is születtek...” – s az ehelyütt fölsorolt temérdek szemléletmód mellett a „műközpontú” elemzés, az „olvasóközpontú” értelmezés, a „mindenható olvasó” modellje, a Gadamer megfogalmazta „dialogikus megértés” és kölcsönhatás mű és olvasója között, a „tranzaktív dialógus” esélye, az „értelemnélküliség” és az értelemadás dichotómiája, hermeneutika és recepcióesztétika számos további változataival vezet tovább afelé, hogy az irodalmi mű olvasói „kiegészítése”, a „töredékek” összehordása nemcsak az értelmezésre hat vissza, hanem a műre, az olvasóra, az irodalom befogadási jelenére és jövőjére, a megértés lehetséges teljességére ugyancsak (lásd értelmező és elemző mélységben Kamarás 2007). Az irodalomantropológia így (legelemibb szinten) az a sajátos műfaj, amely az irodalommal kapcsolatos antropológiai megközelítésnek ad alapot, feltételt, egyben terepet és érvényes kérdésfeltevések jogosságát is magába foglaló feladatot. Valamiféle „jelzős antropológia” lenne tehát, mely már nevében is körvonalazza a témát és a szemléletmódot, de nem merev elhatárolhatósága lenne fontos az esztétikai befogadás vagy az irodalomelmélet közötti szűk mezsgyén, hanem a szimbolikus interpretációktól, a színház-, esztétikai vagy a művészet-antropológiától kölcsönvett szereplehetőség alkalmazása. A nyolcvanas évtized kultúrakutatási vitái közepette sor került a Geertz-féle interpretatív antropologizálás és textuálisan alázatos terepkutatási értelmezés (Marcus és Clifford általi) elvitatására is, mindenekelőtt a „kié a szöveg?” ürügyén, mely a forrásközlés, a fordítás, majd az értelmezés egész folyamatát belevetette a textualitás új irányzatainak küzdőterébe, megjelenítve az etnográfiai (le)írás és az életközeli (be)látás relativizálhatóságának alaptémáját, de az értelmezés értelmezése típusú civódásokon túl is megjelent a szöveg mint vizsgálható textus problematikává avatása is.25 A kilencvenes végén megjelent testes irodalomantropológiai kötet szolidan arra hivatkozik, hogy „az irodalmiság minden alkotóeleme emberi közreműködéssel jön létre történeti és befogadásesztétikai tapasztalatba ágyazódik”, s meghaladva „az organikus-szimbolikus poétikai kódok” romantika utáni duális emberfogalmát (homo naturalis / homo individualis), alapelvei történeti tapasztalatként válnak le az esztétikai tapasztalatról, mivel az ember antropológiai állandósága (természeti fundamentalizmusa) mint egyedüli örök létező léttörvényeinek alávetését egy „haladó” időbeliséggel egészíti ki a horizont mikéntje szerinti adottságokkal (v.ö. Kulcsár Szabó – Szegedy Műszák 2000:10-11).26 Az irodalmi szövegek antropológiai horizontján a szöveg az a motívum vagy jelentés, amelyben mindig temporális/történeti tényezők is jelen vannak, de ezek antropológiai érdekűként jelennek meg, mivel a szubjektum mindig történeti konstrukció, a nyelvhez való viszonya maga is temporális kölcsönösség 24 Lásd erről bővebben Ian Maclean 1999 Olvasás és értelmezés. In Jefferson, Ann – Robey, David szerk. Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Osiris Kiadó, Budapest, 139-164. 25 lásd vitaanyagként Radim Tobolka 2014. Online: https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_ id=2488778; továbbá McCormack 1999; Million-Lajoinie 1999:49-154; Clifford – Marcus eds. 1986 Writing Cultures. 26 Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály 2000 Előszó. In Bednanics Gábor et al. szerk. Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Osiris, Budapest, 10-13. 29IV. folyam XI. évfolyam 2020. V. (Különszám)