Kultúra és Közösség, 2020 (4. folyam, 12. évfolyam, 1-4. szám)
2021 / 4. szám • Digitális empátia, rejtjelek és horizontok - Műhely - Szécsi Gábor: Narratíva, kontextus, történelmi megismerés DOI 10.35402/kek.2021.4.7
MŰHELY of the Text” című tanulmányban (Ricoeur 1973), a cselekedetek, legyenek azok múltbéliek vagy jelenbéliek, következményeik révén hoznak létre olyan jelentéseket, amelyek szervesen ágyazódnak be az adott kor társadalmi intézményrendszerébe és hagyományaiba. A történelmi cselekedeteket megérteni, véli Ricoeur, tehát végső soron azt jelenti, hogy a jelentéssel bíró egészek részeiként, egymással összefüggő elemekként ragadjuk meg a múltbeli cselekedetek okául szolgáló szándékokat, magukat a cselekedeteket és azok következményeit, okozatait. Mégpedig úgy, ahogy azok az adott kulturális és társadalmi kontextusokban megjelenítődnek. Ez elemek adott szituációban együttes megragadása az elemek konfigurációja révén történhet meg, aminek a történeti elbeszélés, narratíva jelenti az elsődleges eszközét. A cselekedetek ugyanis az elbeszélő szövegek struktúrájával bíró következményekkel járnak. A múltbeli cselekedetek, jelenthetjük ki Ricoeur nyomán, voltaképpen megélt elbeszélések. Ezért megjelenítésük egyetlen módja a cselekedeteket meghatározó metanarratívák ismeretén alapuló történeti elbeszélés. A történelmi személy cselekedetei által megjelenített narratívák ráadásul a történeti források szerzőinek intencióit és attitűdjeit reprezentáló, explicit és implicit narratívákkal együtt válnak a történészek által elérhetővé, ami egy újabb narratíva-szintet feltételez a történelmi megismerés folyamatában. Nyilvánvaló, hogy a cselekedeteket megörökítő korabeli auktorok intencióit, vélekedéseit, vágyait megjelenítő történetek a források születésekor általánosan ismert és elfogadott metanarratívák tükrében válnak érthetővé, ami pedig annyit jelent, hogy a történésznek úgy kell a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján rekonstruálnia a vizsgált történelmi szereplők cselekedeteinek intencionális hátterét, hogy egyúttal megérti a cselekedeteket megörökítő források szerzői által felépített narratívák intencionális hátterét és az azt befolyásoló metanarratívák releváns elemeit is. Ez az egymásba fonódó történetek komplex rendszerét feltételező összetett megismerési folyamat teszi a történetalkotó képesség és a népi pszichológia viszonyának problematikáját a történeti gnoszeológia megkerülhetetlen kérdésévé. 1. Narratíva és népi pszichológia A népi pszichológia elsődleges funkciója, hogy a kommunikatív kapcsolatban lévő emberek a felismert viselkedési mintázatok tükrében szándékokat, vágyakat, vélekedéseket stb. tulajdonítsanak egymásnak egy adott szituációban, és ez alapján értelmezzék vagy jósolják meg egymás cselekvéseit. A népi pszichológia prediktív ereje teremti meg az egymással kommunikatív viszonyba kerülő felek részéről a megértés, empátia és a hatékony személyközi stratégiák alapjait. Ez a készségként elsajátított, mint Daniel Dennett írja, „naiv szociális technológia” (Dennett 1998:43), az észlelések, vélekedések, intenciók és cselekvések között oksági kapcsolat lehetséges mintáinak mindennapi értelmezési keretként való felhasználását jelenti. A népi pszichológia a vélekedéseket, intenciókat, vágyakat, cselekvéseket stb. egymással valós oksági kapcsolatban lévő intencionális eseményeknek és állapotoknak tekinti. Ezek az oksági kapcsolatok általános törvényekkel leírható viszonyok. Mint a Fodor álláspontját ismertető Dennett írja, a népi pszichológia „nem idealizált racionalisztikus kalkulusmód, hanem naturalista, empirikus leíróelmélet, mely a tapasztalatokkal kapcsolatos igen sok indukció által feltárt oki szabályszerűségeket rendeli a dolgokhoz” (Dennett 1998:54). Ezek az intencionális okság hátterében feltételezett szabályszerűségek arra utalnak, hogy a mindennapi cselekvésmagyarázatok rendszerint az értelmezett cselekvések ésszerűségéből indulnak ki. Azaz a cselekvő racionalitására utalva nevezik meg a cselekvések indokait. Emiatt tekinthetjük a népi pszichológiát „racionalisztikus értelmező és előre jelző kalkulusnak” (Dennett 1998:47). Ez a racionális kalkulus egyrészt azt feltételezi, hogy a cselekvő vélekedéseit az ágens megismerési szükségleteihez és élettörténetéhez mérten minősíthetjük igaznak és relevánsnak, másrészt abból a hipotézisből indul ki, hogy a cselekvő a cselekvési tervei szempontjából releváns tények ismeretében és azoknak megfelelően cselekszik. Azaz a népi pszichológiát végsősoron olyan sajátos logikai behaviorizmusnak kell tekintenünk, amely a cselekvő vélekedéseit annak az előfeltételezésnek a jegyében rekonstruálja cselekvési okokként, hogy a cselekvő bizonyos feltételek mellett bizonyos viselkedésre hajlik, „olyan viselkedésre, amely a személy más hiedelmeinek és vágyainak megléte mellett racionális lenne” (Dennett 1998:50). A szándékokra, vélekedésekre, vágyakra utaló cselekvésmagyarázatok tehát az aktusok ésszerűségét feltételezve írják le a végrehajtásukhoz vezető mentális folyamatokat, azaz a cselekvők racionalitásából kiindulva próbálják megragadhatóvá tenni az aktusok valódi okait. Mint arra Jerry Fodor is felhívja a figyelmet, az „értelmes cselekvés” mint fogalom 88Kultúra és Közösség