Forbáth László: A megújhodott Mongólia - A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára (1934)
XXIV. Fejezet. Az élő turulmadarak földje
96 úgy látszik, tényleg «megneheztelt» ránk. Két hétig folyton a nyomunkban volt, minden második-harmadik nap hatalmas hótömeget zúdított a nyakunkba. Most is sátort kellett ütnünk és elhatároztuk, hogy megvárjuk a vihar végét, csak másnap reggel indulunk tovább. De másnap reggel is üldözött minket a gonosz szellem, alig haladtunk néhány kilométert, újra és újra hófergetegeket öntött utánunk. Folyóhoz érkeztünk, a mongolok Sár Uszu-nak (Sárga Víz) nevezik. Óriási hegyek völgyében folydogál és a hegyek között lévő kis síkságon ujjongó örömmel vettem észre különböző nagyon érdekes faragott kőoszlopokat, régi síremlékeket. Jónéhány száz volt belőlük ezen a vidéken. Megkértem Vladimirovot, álljunk meg egy rövid ideig a karavánnal és amikor beleegyezett, nekiláttam, hogy jól megnézegessem a kőemlékeket. Megkérdeztem Aglant, micsoda holmik ezek, ő azonban csak annyit tudott, hogy nagy emberek nyugszanak alattuk. — Réges-régen itt laktak a mi földünkön, — mesélte — de mi legyőztük őket. Jó, hogy a föld és a kövek rajtuk fekszenek. Ha valaki kiásná, a szellemek újra kibújnának sírjaikból és sok bajt okoznának nekünk. Eszedbe ne jusson kiszedni őket! . . . Az élő turulmadarak földje. Elfogult bámulattal járkáltam a különös kövek között. Körülvett a varázs : ki tudja, mikor kerültek e sírkövek alá a halottak, akiket takarnak, ki tudja, milyen titokzatos jeleket, fohászokat, vagy varázsigéket ábrázolnak a különös domborművek. Aglan magyarázata mögött lehetett valami igazság, bizonyára Dzsingisz kán diadalmas harcainak emlékei ezek, amikor a győző mongol seregek letiporták, leölték az útjukba kerülő törzseket. Talán az ő csontjaik porladnak a Sár Uszu partján heverő, málladozó síremlékek alatt. XXIV.