Fábián István: A magyar irodalom kis tükre - Kincsestár 31. (1941)

VII. Új ízlés

SÖTÉTEN LÁTÓ HAZAFISÁG 77 Cifra nyomorúság, A Stomfay-család, A nagymama, Mukányi). A népszínművet az idill és operett világából a valóság talajára hozza vissza Gárdonyi Géza kis remekműve: A bor. A történelmi tragédiát fojtott lírá­val újítja meg a gyértermésű Harsányi Kálmán nagy problémákat fejtegető, jól meglátott alakokat szerepel­tető Ellákja. Az irodalomtörténetben is az egyéniségüket élén­kebben érvényesítő tudósoké a vezető szerep: a szóno­­kias Beöthy Zsolté és a közvetlen Riedl Frigyesé. A tudományos kutatás egy másik iránya szinte védekezés­képpen a másik végletet követi: a pozitívizmus csak a száraz adatokra épít, a kutató egyéniségét igyekszik teljesen kiküszöbölni. A korszak egyik legnagyobb alakja Prohászka Ottokár, aki a vallásos irodalomba vezeti be az uralkodó lírai irányzatot, és ezzel sok hívőt térít vissza az Egyházba a divatos hitetlenség útjáról. A nemzeti klasszicizmus kora józan kritikával szem­lélte a nemzetet. A hibák előtt nem hunyta be szemét, óvott az illúzióktól, de kijelölte a nemzet számára a járható utat. Ez a korszak azonban többre becsülte hangulatait, érzéseit, ösztöneit, mint az értelmet. Ezért egyesek harmincmilliós magyarságról álmodoztak, má­sok a magyarság végzetes és elkerülhetetlen pusztulá­sát emlegették. A nagy többség megelégedett a sima felülettel, amelyet látszólag semmi sem zavart. Ady Endre kezdeti népszerűtlensége részben azzal a felzú­dulással magyarázható, amely mindenkinek osztály­része, aki megzavarja a nyugodt álmodozást. A sötéten­­látás, — amelyet a későbbi események is igazolnak — nem Ady Endre különlegessége. A nemzeti klassziciz­mus magas erkölcsisége mellett kitartó Vargha Gyula, vagy Kozma Andor, sőt az öreg Mikszáth Kálmán is aggódva figyelték koruk léhaságát. Mindkét vélemény szerint a magyarság bűnökkel terhelten rohan puszta­

Next