Tamás Lajos: Rómaiak, románok és oláhok Dácia Trajánában (1935)
Előszó
ELŐSZÓ. A Trianon utáni idők oláh tudományossága — különösen pedig az elcsatolt kolozsvári egyetemnek a hosszú múltra visszatekintő erdélyi oláh irredenta szellemét a tudományba is átültető tanárai — az impériumváltozás következtében előállott új helyzetnek történeti igazolására arra törekszenek, hogy népüknek középkori történetét Nagy-Romániának, a történelem eme szerencsés vámszedőjének mostani képére másítsák meg. Általában azt mondhatjuk, hogy — néhány kivételtől eltekintve — az oláh kérdés Romániában mindmáig politikum maradt, amelynek tárgyilagos szempontok szerinti módszeres tárgyalását egy megcsontosodott hazafias dogmatika és a jelen hatalmi viszonyaiban gyökerező csökönyös elzárkózás az ellenérvek szenvedélytelen megvitatása elől teszi lehetetlenné. Az a néhány a tárgyilagosság jegyében fogant oláh munka, amely a probléma tudományos megoldásához komoly formában járult hozzá (v. ö. Hunfalvy, Az oláhok története. I. Budapest, 1894. c. munkában Réthy László előszavát, továbbá Az oláh történetírás régi és új arca c. tanulmányunkat, Magyar Szemle, 1934. 265—71. 1.) fényesen bizonyítja, hogy az oláhok között is akadtak olyanok, akik a népszerűtlenséggel dacolva és az érdektelen kutatás nemzetközi etikájához hűen igyekeztek felderíteni a történeti igazságot. Reméljük, hogy a jelen munkánkban kifejtett és megindokolt oláh őstörténeti állásfoglalásunknak odaát is lesznek higgadt bírálói, akik komoly hozzászólásukkal fogják kibővíteni ismereteinket ott, ahol a részletekben tárgyunk természeténél fogva jócskán akad még tisztáznivaló. Munkám célja, hogy a hajdani Dacia Traiana viszonyát tisztázza a romanizmushoz, értve az utóbbin magukat a rómaiakat is, továbbá a birodalom romanizált autochton és egyéb beözönlő barbár elemeit, az ú. n. románokat (tehát nem az oláhokat!) és végül az oláhokat, akiknek középkori története Xenopol nagyhírű megállapítása szerint igen nehéz 1.