Vachott Sándorné: Rajzok a múltból. Emlékiratok - Magyar irodalmi ritkaságok 33. (1935)

Petőfi Sándor és Etelke

rábbi hízelgők seregét oly mélyen, a­mily meg­vetésre csak első ifjúságában képes az érező és elkeseredett kebel... Elvonulni kívántunk mind a ketten, a fő­várost örökre elhagyva, falusi magányt ke­resni, hol nincsen divatvilág, nincs álmosoly és káröröm, hol nem kívánnak az emberek egymásnak ártani, hanem szerényen, munká­ján és egyszerűen élnek, — még csak sejte­lemmel sem bírva az álnokság és rosszakarat felől... Kimondhatlan vigasztalás, le nem írható üdvösség volt e sötét időben férjem szerelme és gyöngédsége reám nézve. — Mindent meg­változtathatott az élet és világ, — de ő illetet­­len és hű, s épen oly forrón ragaszkodó ma­radt, mint azelőtt volt. Nézeteinket annyival inkább osztotta ő is, mert mindig hajlandó volt sötétebb szempont­ból fogni fel a világot, — az, hogy falura vo­nuljunk, az ő gondolata volt, s így ő is, mint mi, Etelkével s anyámmal együtt, csak alig várhatta a tavaszt, mely mindnyájunk óhajtá­sát teljesíteni ígérkezett... Petőfi Sándor velünk együtt örvendett, együtt készült falura, — ideje nagy részét ná­lunk óhajtotta tölteni, — tervezett férjemmel együtt, — írni szándékoztak mind a ketten, künn, a természet zöld karjai között, s meg­mutatni a fővárosi világnak, hogy határain túl teremt csak igazán gazdagon a költői ke­bel ...

Next