Kritika 2. (1964)
1964 / 6. szám - KRITIKA - SZÉPIRODALOM - Nagy Miklós: Krlezsa: A horvát hadisten
hadapródiskolát és a Ludovikát - kitűnően ismeri a KUK tisztikart, tudja, ha tőlük függne, egyetlen horvát paraszt és bányász sem élné túl a dinasztia háborúját. Mégis az elbeszélések hangja nem kétségbeesett vagy fatalista: a sorbanálló századok erdőkre emlékeztetik Krlejcát, facsoportokra, melyeken nem fog az ágyútűz, amelyek feltartózhatatlanul tenyésznek és terjednek tovább. A kép hatalmas, magával ragadó, ám sokértelmű is egyben. Milyen meggyőződés áll mögötte? A fiatal költő gondolatvilágára - amint ezt a novellák léptennyomon elárulják - nagy hatással voltak a szocializmus eszméi, így a látomás mögött nem szabad semmiféle mítoszra, pusztán biológiai őserőhitre gyanakodni. A jövő útja azonban még nagyon nehéz, a nép győzelme igen távoli: Krleza hősei között alig akad osztályharcos szegényember, legtöbbjük fél a tiltott szocialista eszmék meghallgatásától, s a kegyetlen militarizmusnak csupán passzívan áll ellen. A kötet egyetlen darabja szól csak a háborúnak s a régi rendnek végetvető forradalmi tűzről: a Horvát rapszódia lapjain a Géniusz a Nap felé vezeti a szenvedő tömegeket, lerontja a hazugságok épületeit. Nagy expreszszionista freskó ez, azonban elvontsága nemcsak stílusjegy, hanem a társadalmi forrongás kezdeti szakaszának természetes következménye, hiszen ez a legkorábbi darab, még a világháború idején, 1917- ben tette közzé a szerző. Költőnk távol áll mindenfajta romantikus népszemlélettől, babonás, piszkos, elmaradott közhonvédeit néha egészen a naturalizmus ízlésén iskolázott kézzel rajzolja meg. Barbárságukért azonban elsősorban a horvát értelmiséget teszi felelőssé, amely nem tud vagy nem is akar segíteni rajtuk. Akik nem akarnak, azok a tisztviselők, a báni hivatalok sokat ígérő, semmit sem teljesítő képmutatói. Róluk csak rövid bekezdések adnak hírt, az egyes darabok középpontjába többnyire azok kerülnek, akik valamilyen változás alaktalan vágyát hordják szívükben. Krlejca legbensőségesebben életre keltett teremtményei ők, csapzott hajukat, gyűrött, sápadt arcukat nehéz kitörölni emlékezetünkből, megviselt idegrendszerük minden vonásukra rányomta bélyegét. Európára szóló csavargás, a hátuk mögött kitoloncolások fanyar emléke: a tisztes polgári középréteg, amelybe beleszülettek, megtagadta őket, a deklasszáltság sebe mélyebb bennük, mint a látszat mutatja. Az sem adatott meg nekik, hogy legalább önmagukban teremtsenek rendet, tisztázzák erkölcsi fogalmaikat, legközvetlenebb feladataikat. Valami nagy nemzeti újjászületést szerettek volna életre hívni, de 1917-ben már a legderűlátóbb sem igen hitt abban, hogy ezt saját szemével láthatja. Erőtlennek, kiszolgáltatottnak érezték magukat, feltámadt bennük a szláv lélekre akkor annyira jellemző szenvedésvágy: szenvedni kell, mint Jézus, a nép szentje, a megalázott horvátság jelképe. E szuggesztív erejű megjelenítés során nem egyszer önmagát gyóntatja Krleza: amikor egyik optimista horvát hőse saját életútját emlegeti, arról beszél, 1913-ban harcolt a Balkánon, így tett az író is, aki ekkor hátat fordított a Monarchiának, hogy a délszláv testvérnépet segítse a török elnyomás ellenében. Ám túl a személyi párhuzamokon, e dúlt lelkű, lázadozó fiatalember újra meg újra visszatér életműve legkülönbözőbb állomásain: ő lesz Philipp Latinovics, a gyermekkor lelki sebeiből ki nem gyógyuló, önmagában sem bízó festő (ld. Philipp Latinovics hazatérése c. regényt), rá ismerünk Rampung Geyza főhadnagy figurájában (Temetés Terézvárott c. elbeszélés a Glembay család novellafüzérében), aki pisztolygolyóval vet véget szerelmében és tudományos ambícióiban csalódott életének. Még A Glembay LTD. Leone-jéből sem nehéz e típust kihámozni: intelligenciája, a nagypolgárságot megvető bohémsége éppúgy ide utalja, mint a neuraszténia nyílt jelei. Csuka Zoltán lexikális munkáját forgatva (A jugoszláv népek irodalmának története, 1963.), rádöbbenhetünk arra, mennyi kortárs művész életét jellemezte e vonásokkal a szerző (pl. Antun Gustav Matoáét), azonban az ilyen személyiségek gyakoriak a századkezdés hazai szellemi életében is. A Horvát hadisten lapjain válaszútra kerülnek e meghasonlott hősök, felködlik előttük az alázatos tűrés értelmetlensége, cselekedni szeretnének a békéért a pusztítás ellen. Ezen a ponton azonban az író elereszti szereplői kezét, befejezi írásait: még a jobbik eset Rajcvőé (Három honvéd), itt legalább sejthetjük, hogy a könyörgéseknek vége, a puha lélek megkeményedett. Furcsa és lehangoló disszonancia került azonban a könyv talán legjobb novellájának, Az V.B. barakknak végére: Vidovic önkéntes halálos sebbel kínlódva szeretne bosszút állni a Monarchia legostobább, legfeudálisabb vezetőit jelképező kórházi parancsnokságon. Éjjeliedényét dobná vacsoraasztalukra, ha felfakadó sebei örökre meg nem bénítanák kezét. A költő még ezt a rabelais-i elégtételt is megtagadta tőle! Az V/B. barakk nagyjelenete az, amikor a kórház sebesültjeinek is tisztelegniük kell a fekete-sárga lobogó előtt a „Gott erhalte” ütemére. „A negyvennyolcas bécsi barikádokon elesettek unokái, Garibaldi zászlótartóinak fiai, huszitáknak, az Úr harcosainak, Jellnek granicsárjainak, Kossuth Lajos honvédjeinek leszármazottai . . . mind-mind ott vánszorognak . . .” Valóban, az egykori impérium népei között nehéz találni még egy írót, aki oly keserű indulattal és leleplező tisztánlátással fordult a dualizmus ellen, mint Krleza! Magyar versenytársa nincsen, az északi szlávok között is csupán Hašeket állíthatjuk melléje. Szenvedélye nemcsak horvát hazafiságból fakad, nemcsak az állami függetlenség hiányát siratja. Mélyen átérzi azt is, hogy a Habsburg-birodalom a népek felett álló, megmerevedett arisztokrata- és hivatalnokrétegével, poroszos cirillű hadseregével, ellenreformációs, barokk katolicizmusával a XX. század és a demokrácia legnagyobb ellensége a Duna-medencében. A Monarchia az államhatalom jólnevelt partnereivé tette a gerinctelen horvát polgárságot, amely magyar dzsentrivé vagy bécsi titkos tanácsossá igyekszik átvedleni. A levegő tele a felbomló dualizmus mérges kigőzölgéseivel: az író bepillant Zágráb középosztályi szalonjaiba is, felmutatja a filiszterséget, a Bécsből importált olcsó Gemütlichkeitet. 52